Február 25-én a kommunizmus áldozataira emlékeztek-emlékeztünk szerte a magyar nyelvterületen. Illetve, ha nem tudtunk arról, hogy e dátumra esik Magyarországon egy negyed évszázada a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, akkor most pótolhatjuk utólag. Hiszen van-e olyan család itt Erdélyben is, amelynek legalább egy tagja nem vált a minden diktatúrák egyik legembertelenebbjének áldozatává?
Amint azt a magyar kormány honlapján olvashatjuk, az Országgyűlés 2000. június 16-án hatályba lépett határozatával minden év február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták. A mentelmi jogától megfosztott képviselő hozzávetőleg kilenc évet töltött börtönökben és munkatáborokban. Szabadon engedése után pár évvel, 1959-ben, 51 évesen halt meg.
A politikus emblematikus letartóztatása az első állomása volt annak az eltervezett folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásával a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. A kisgazda képviselő önkényes fogvatartása a demokratikus jogok lábbal tiprásának jelképévé vált, s jól jellemezte a pártállami rezsim majdnem fél évszázados uralmát. Kovács Béla sorsa egyfajta típuspéldája lett azoknak, akiket ma a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon – írják, majd Sztálin közismertté vált, cinizmusában dermesztő idézetét is közzéteszik: „Egy ember halála tragédia. Egymillióé statisztika”.
Az 1997 novemberében megjelent A kommunizmus fekete könyve (Le Livre noir du communisme) – igaz, ellentmondásos – becslések és levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra becsüli a kommunizmus áldozatainak számát az egész világon (s ezek csak a halálos áldozatok). Eszerint a Szovjetunióban 20 millió, Kínában 65 millió, Vietnámban egymillió, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban 2 millió, Kambodzsában 2 millió, Kelet-Európában egymillió, Latin-Amerikában 150.000, Afrikában 1,7 millió, Afganisztánban 1,5 millió áldozatot követelt a rendszer, a nemzetközi kommunista mozgalom, a hatalomra soha nem került kommunista pártok számlájára pedig körülbelül 10.000 áldozat írandó.
De rajtuk kívül felbecsülhetetlen az áldozatok lélekszáma, hiszen hány millióan lehetnek azok, akiket ugyan meg nem öltek, de ártatlanul hosszú évekre börtönbe zártak, vallattak, akiket csoport- vagy vallási hovatartozásuk miatt üldöztek, tönkretették egészségüket, családjukat, egzisztenciájukat, rettegésben tartottak generációk sorát, akiket megnyomorítottak, akiket megfosztottak a választás bárminemű lehetőségétől.
És még egyszer felteszem a kérdést: van-e olyan család ma Erdélyben, amelynek legalább egy tagja nem esett a felsoroltak közül bármelyik bánásmódnak áldozatul? És ma, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja másnapján gondolkozzunk el azon is, hogy épp annyira megszépíti-e a fiatalkor, az emlékezés, a hamis nosztalgia azokat az időket, amelyekben mindezek megtörténhettek? Amelyekben bármikor meghalhattál, bármikor eltűnhettél nyomtalanul? És még a családod sem tudta meg soha, hogy mi lett veled…?
