Szatmár vára – a honfoglalás korától az eltűnésig

Épített örökségünk

(Folytatás május 15-i lapszámunkból)

Szatmárt már Anonymus is említette elbeszélésében, mely szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek Szatmár várához érve azt háromnapi ostrom után győzedelmesen bevették. 1150-ben Zothmar néven említik először. 1000 körül Gizella királyné királyi vadászokat telepített ide, akik megalapították Németi települést. 1162–1172 körül III. István király vámját és más jövedelmeit a szentjobbi apátságnak adta. Szatmár és Németi a szatmári várral együtt a tatárjárás után nem sokkal újjáépült, és virágzásnak indult. 1247-ben István ifjabb király itt alakította ki székhelyét, az évben már itt adta ki oklevelét például Panyola község felosztásáról. 1291-ben III. András király, majd 1310-ben Károly Róbert király is megerősítette a szatmári polgárok még V. Istvántól kapott szabadságlevelét, mely szerint a fehérvári polgárokéhoz hasonló kiváltságokat élveztek a szatmáriak is. 1543-ban I. Ferdinánd király Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek, Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adományozta „örök birtokul”.

Emlékeztető

A Szamos partján, a magyar határhoz közel fekvő megyeszékhely egyike a legrégibb településeinknek. 

Eredetileg két faluból állt: a Szamos egyik partján Szatmár, vele szemben pedig Németi, melyeket csak 1715-ben egyesítettek Szatmárnémeti néven.

Szatmár falu és földvárának keletkezési ideje sajnos nem ismeretes, de bizonyos, hogy a honfoglaló magyarok már itt találták. 

Németit II. Endre király 1230-ban kelt aranypecsétes kiváltságlevele szerint azok a német telepesek alapították, akik Gizella királyné védelmében jöttek Magyarországra.

Mivel I. István 995-ben vette feleségül II. (Civakodó) Henrik bajor herceg leányát, Gizellát, az alapítás erre az időre tehető.

Szatmár várának első említése 1215-ben a Váradi regestrumban történik.

1460 után egy várkastély is épült a városban, melynek várnagyát említik, birtokosának megjelölése nélkül. Ezt követően mindkét város a Szapolyaiak birtokába került.

Szapolyai halálával mindkét város I. Ferdinánd kezére került, aki 1543-ban a pártjára állt Báthoriaknak adományozta. 

Ők a lerombolt régi vár helyén a Szamos szegletében egy új, nagyrészt kőből álló várat építettek fel.

Giulio Baldigara 1569–1573 között készült terve, illetve Nicolo Anghelini tervrajza szerint Szatmár vára ötszög alaprajzú volt, minden sarkán egy-egy fülesbástyával.

Visszalépve a történelemben

Nemcsak a töröktől szenvedett sokat a város, hanem a németektől is. 1661-ben a császári biztosoknak panaszkodtak városiak, hogy

„…a német vitézek szörnyű és mindenféle csínt és erőszakoskodást követnek rajtuk…”, amiért I. Lipót megparancsolta a tiszteknek,

„…hogy Szathmár városának polgárait szokatlan szolgálatokra ne kényszerítsék”. 

1670-ben pedig a király II. Rákóczi György özvegyét szólította fel, hogy: „…miután fia Rákóczy Ferencz s tisztje Jósa Miklós a Szathmáriakat sanyargatnák: a Fejedelem asszony fiát tartóztassa vissza az olyan cselekedetektől; s a város ellen indított perét, mint törvénytelent azonnal letegye… mert a Szathmáriak semmi józan ítélet szerint nem tartoznak ollyan jobbágyot visszaadni, aki a várőr katonák közé, a király szolgálatába önként beállott…”

I. Rákóczi Ferenc azonban még ebben az évben kétezer emberével ostrom alá vette a várat, elfoglalni nem tudta, mert Spork császári tábornok felmentő serege elűzte a kurucokat.

Rákóczi utasítást ad a vár lerombolására

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején, 1703-ban a fejedelem körülzárta Szatmár várát, a várost szeptember 28-án elfoglalta, majd október 8-án a vár elfoglalásával báró Szennyey István tábornokát bízta meg, ő maga pedig Tokaj alá vonult.

Kiss Gábor az Erdélyi várak, várkastélyok című munkájában ír arról, hogy a várat 1705-ben adták át Glöckelsperger és Löwenburg császári tábornokok Forgách Simon gróf tábornagynak.

Rákóczi utasítást adott a vár lerombolására, de a szatmáriak ezt nem hajtották végre, mire hadvezére, Károlyi Sándor megparancsolta, hogy:

„…a várnak lerontásához tartozandó sánczoknak egyengetését véghezvigyék, különben hatalom adatott Galambos Ferencz kapitánynak: hogy arra a szatmáriakat katonai erővel is szorítsa…”

Ennek sem lehetett foganatja, mert 1706-ban Rákóczi megismételte parancsát, „…hogy ő fejedelemsége és az ország méltóságos tanácsa kegyelmes tetszéséből a szathmári várat azonnal rontsák le…”

A felgyújtott vár köveit a lakosság széthordja

Végül 1711-ben sikerült lerombolni, Károlyi Sándor irányításával. Ahogy Szirmay mondja:

„… hazájának javára; attól tartván, hogy netalán a Majténynál táborozott kuruzcoknak újabb lázítója akadván, annak támadás felelevenítésére a szathmári vár menedéket adjon…”

A felgyújtott vár megmaradt köveit a lakosság széthordta építkezéseikhez, a várhelyet pedig a polgárság kisajátította, és házakat épített rá.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése: Megismételhetetlen a magyar történelem kultikus helyeinek kiválasztása

A csengersimai határátkelőtől húsz kilométerre elterülő Szatmárnémeti felé haladva, egyszer csak a keleti horizont mélyén feltűnik a város mai jelképét jelentő, a Közigazgatási Palota egyedi kialakítású vasbeton tornya. 

Ez uralja az alföldi várost, amely egy erőszakos felkiáltójel, ilyet ne! Azaz belefért egy újkori tatár-, törökjárást felidéző, idegen hitet hintő, terjeszkedő állampolitika idétlen honfoglalási monstrumokat gyártó, jellegtelen és vidéksemleges állami építészeti stílus hengersorába. 

Elfogadhatatlan, hogy miért is ide, ebbe a volt végvár védelmi területeként fenntartott elővári övezet és a leszűkített, rendszabályozott Szamos töltése közé kellett beültetni ezt, a város eddigi legmagasabb Tűzoltótornyát is kétszeresen túlszárnyaló, közel száz méter magas építményt. Hát így érkezünk meg a volt királyi, majd guberniumi végvár szent városába. 

Az erőszak kikerülhetetlen jelzése és felkiáltójele

Felejthetetlen helyi emlékeim közé tartozik, amikor többnapos ottlétemkor, még az úgymond mai „rendszerváltás” első éveiben találkozhattam régi gyerekkori szomszédommal, Gábosi Tamás akkor már ott élő neves építésszel. 

Nemcsak az otthonról hozott polgárvárosi etikettel épített műemlékek szeretete áradt belőle, a már ottani, helyi építészeti örökségek történeti bemutatása is vénájában volt. 

Átsétálgattunk a város legkiemelkedőbb részein, és ekkor mesélte annak a meddő harcnak eredményét, miként a jelzett tornyot miért is az óvárosba kellett építeni, és nem a folyó túlpartján már lazább környezetben terpeszkedő újvárosi részbe. Így lett az erőszak kikerülhetetlen jelzése, felkiáltójele ez az akkori hatalom által telepített kultikus dogmák helye, a „tapstér”, amely nem a századfordulós és múlt századi őslakosok szecessziós, eklektikus értékrendjét vitte tovább, inkább a mai városlakók ízlése szerint készült.

Ekkor jártuk be a Tűzoltótorony csigalépcsőit és emelkedhettünk a város fölé. Elnézhettünk a Szamos töltése által zárt Várdomb irányába, elképzeltük a földig harcolt erődítést a kezdetektől az elmúlásig. Felidézhettük azokat a változásokat amelyek a hajdani, Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai sorozatból ismert és ide vonatkozó Szatmárnémeti, valamint Szatmár vármegye tudásanyagában ránk maradhatott az 1908-as esztendők óta. 

A rézzel borított kupola csúcsán a város régi címere látható

A téglából készült Tűzoltótorony alsó, mintegy tíz méter magas negyede négyszögletes, párkánysorral díszített, a bejárat fölött timpanondíszítéssel. A fal vastagsága itt mintegy nyolcvan centiméter.

A kerek toronyrész tető alatti utolsó szintjén, 33,7 méter magasságban nyitott, vastraverzekre helyezett fagerendákból készült, öntöttvas korláttal védett erkély fut körbe, ahová egy vasból készült csigalépcső vezet fel.

A fal vastagsága az erkély alatt negyvenöt, fölötte a kupoláig harminc centiméter.

A torony tetejét fából készült, rézzel borított kupola fedi, melynek csúcsán a város régi címere látható.

Kölcsey Ferenc emléke:1864-ben itt emelték a város első köztéri szobrát

A volt két ikerváros, Szatmár és Németi kezdetekben megfogalmazott lassú ellentétéből egy szoros együttműködést és gyümölcsöző összenövést eredményezett az 1715-ös egyesülés, és szabad királyi várossá válását kétszáz éven át ünnepelhette odaadó és dolgos lakossága. 

Ilyen gondolatáradatokkal nézegettük a vármegye, majd a mai megyeszékhely nagy nyújtózkodását, kiterjedését.

A helyi hévvel bemutatott látványosságokat, történelmi környezeteket alátekintő odaadással és szeretettel nézegettem, hallgattam. Így juthattunk el a Kossuth-kertig, (ahol hajdan még a görögkatolikus pap fia, a festő Papp Aurél műterme állott), majd az innen nem messze fekvő vasútállomás épületéig. 

Megtanulhattuk, hogy a királyi Magyarország legfoglalkoztatottabb vasútépítésze, Pfaff Ferenc remek terve szerint épített állomás épületcsaládja sok nagyvárosban talált otthonra, például Arad, Szeged, Cegléd, Miskolc vagy Pécs is hasonló háromosztatú fogadóépülettel büszkélkedhet. 

A toronyból végig követhető a mai sugárútnak nevezett átkötő út, egészen a város régi piacteréig, a főteréig. Itt emelték 1864-ben a város első köztéri szobrát, Kölcsey Ferenc, a korábbi vármegyei jegyző, majd országgyűlési képviselő tiszteletére. Itt a főtéren, az első tornyos városháza helyén áll az alföld egyik legpompásabb épülete, éppen a Tűzoltótorony körüli belső park záróvonalán épült volt Pannónia szálloda. 

A magyaros szűrminták virágai, a Zsolnay gyár világraszóló munkáját dicsérve, máig ott nyiladoznak a szálló homlokzatán. Hasonló módossággal tervezett és kivitelezett belső nagy előadóterem, bálterem, kávéház és polgári étterem volt hivatott szolgálni az akkori korok vendégeinek színvonalát. 

Mint érdekesség, ez a kis ékszerdobozzá kicsinyített épület makettje az 1903-as világkiállításon az előkelő második díjat nyerte el. 

Mesélhetünk a „zsidó korzóról”, a többi értékes, emléktáblákkal jelzett vagy éppen a helyi közbeszédben terjedő történetekhez fűződő házak sokaságáról. A szállóval szembeni oldalon még a Vécsey-házat, azaz azt a neogótikus palotát említeném, amelynek helyén álló régi vári raktárcsarnokban írták alá az 1722-es szatmári békét.

…a sokszínű sokaság panaszolja, amit már észre sem veszünk, a fájó és megismételhetetlen magyar történelmet…

Hajdani felsőiskolák, felekezeti kisdedóvók és iskoláik, képzők és mesteriskolák pallérozták szerte az alföldről beszippantottak sokaságát több generáción át. 

A Tűzoltótorony biztonságos talapzatáról kiemelkedő sziluettje juttathatja eszünkbe ennek a városnak is a kérdésekkel megközelíthető történetét. 

Mégis, lehetne sorolni Szatmárnémeti világraszóló ipari, kézműipari és helyi termékeinek egyedi és híres sokaságát. 

Mára megszűnt például az Unio gyára, melynek csarnokaiban hajdan Pullman-típusú vasúti kocsikat is gyártottak. 

Volt itt téglagyár, textil- és készruhagyár és sok egyéb, helyipari portékákat gyártó cég. Mégis rejtve csak az foglalkoztat, hogy mi lett volna, ha? 

Erre már csak a magasból megszámolt közel harminc, különböző felekezetekhez tartozó templom tornyainak kavalkádja, sokszínű sokasága panaszolhatja el azt, amit innen lentről már észre sem veszünk, a fájó és megismételhetetlen magyar történelmet.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanár, történésznek. Az illusztrációkat, a régi és a mai képeket Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából és gyűjteményéből küldte el a szerzőnek. Összeállításunkat szakembereink véleményezésével a következő héten még kiegészítjük.