Sütő András, Kertész Imre

• 2025-09-10 15:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (65.)

Sütő Andrásról szóló írásunkat az író drámáinak bemutatásánál hagytuk abba, a folytatást és befejezést követően Kertész Imre a rettenetről szóló prózájának a felelevenítése következik. 

A szétszóródással, külső-belső bajjal és sorvadással sújtott erdélyi magyarság balladai komorságú siratódrámája, az Advent a Hargitán Sütő András tollából 1985-ben csak Magyarországon, a Tiszatájban jelenhetett meg. A fiatalok hiánya, illetve tragikus eltűnése a Hargita tövéből egyszerre európai sorsmetafora és a kisebbségi magyarság nemzethalál-víziója. A hargitai havas szakadék, a Nagy Romlás megannyi családi-nemzedéki szétszakadás és szerelmi tragédia színhelye, egyben az életremény szertefoszlásának jelképe. A dráma hősei, élve vagy halva, szüntelen várakozás és társtalan hallgatásban senyvednek. Özvegy Bódi Vencel tengerentúlra szakadt egyetlen lányát és unokáját huszonhat éve mindhiába várja. A tehetetlen várakozás közben mindenkit szívesen vendégül lát – így lehetséges, hogy az ő lakásában várja szerelmi légyottra gyermekkori szerelmét Árvai Réka, aki ugyanakkor egy másik, azóta eltűnt fiatalembertől terhes. A reményteljesen és boldogan, játékosan induló újratalálkozás tragikumba fordul, amikor Réka hűtlensége miatti felindulásból Zetelaki Gábor a havasi szakadéknak rohan, és eltűnik. Húsz év múlva Vencel bácsihoz hasonlóan a várakozásba beleöregedett Réka megtalálja, s a fagyhalál tömlöcéből életre kelti elveszett kedvesét. Csakhogy Gábor a jég alatt fiatal maradt. Réka a drámaépítés reneszánsz kori fordulatával, a szerelmi jelenetben alkalmazott szerepcserével él: lányát küldi el maga helyett az ifjú Gáborral találkozni. A tisztázatlanul hamis helyzetből kipattanó új szerelem azonban az idős Rékában pusztító indulatokat támaszt. Lánya és Gábor gyors egymásra találását látva összeomlik, átkozódva rohan a Nagy Romlásnak. Gábor pedig a kettősség csapdájából... utána. A megbékélés, a feltámadás másodszor már nem történhetik meg egy drámán belül. Elfuserált kivándorlások utáni pusztuló szülőföldet, harag és sértett önérzet belső lavináit tárja fel ez a Tamási Áronra emlékeztető, játékosságban is bővelkedő, sokarcú, de lényegét tekintve keserű dráma. A karácsonytalan advent történetében a kimondott rettenet késéles, ugyanakkor világító és tisztító (katartikus) szándékkal szólal meg.

A közösségi cselekvésképtelenség az embert szellemi-lelki épségéből kivetkőztető abszurd és egyben tragikus helyzetére Sütő András új és új drámákat alkotott. Egyik ilyen drámája, habár teljes mértékben tragédia, mégis felcsillantja a reményt. Páratlanul szép esszéjében, a Perzsákban (1973) írt Sütő először Nagy Sándor perzsák elleni, minden ellenállást kiirtó hadjáratának csúcsteljesítményéről, a biológiai asszimilációról. 1980-ra készült el a perzsa témájú dráma, a Szúzai menyegző, melynek férfi főhőse, Parmenión késlekedik barátja és egyben császára megalomán hódító és nemzetvegyítő szándékait ellenezni – Nagy Sándor így is megöleti. A biztos asszimiláció céljából elrendelt perzsa menyasszonnyal, Éannával Parmenión azonnal szót ért, sőt a hódító és meghódított nép két jeles fiatal képviselője kölcsönösen megszereti egymást. Éannát azonban éppen édesapja, aki a meghódított és asszimilációra ítélt szúzai nép vezetője, lenyilazza abban a hitben, hogy az ellenséggel szerelembe esni halálos bűn... A sokmenyegzős dráma – pedig a drámaírás szabályai szerint a menyegző komédiába illő drámavég – pusztulásba, tragédiába torkollik. Talán a legyőzöttek lesújtó története miatt, a korabeli romániai cenzúra engedélyezte a Szúzai menyegző erdélyi bemutatóit. A szúzai tömeges kényszernász a történelmi végkifejletet tekintve ugyanakkor mégsem hozott maradandó eredményt, mivel két éven belül Nagy Sándor meghalt, és birodalma szétesett. Az elrendelt házasságokból fogant gyermekek édesanyjuktól előbb csak titokban tanulták anyanyelvüket, mert működött a besúgás azonnal büntető gépezete is, de Nagy Sándor halálával a beolvasztás nyelvi kényszere megszűnt... Az üzenet az erdélyi magyarság helyzetére „virágnyelven is” nyilvánvaló volt; és bizonyos, még rafináltabb értelemben sajnos ma is nyilvánvaló marad. Szellemi-lelki épségünk nem is elegendő védelem a beolvadás ellen, többletenergia és az energiához vezető lankadatlan egyéni és közösségi „őrzés” ... munka kell hozzá.

Az álomkommandó

A hatalmi embertelenségnek a szúzai menyegzőnél keserűbb válfaja is létezik, állítja Sütő András. A nyílt népirtás az áldozattal mint alacsonyabb rendűvel és mint gonosszal végezhet (Bertha Zoltán, Kalligram, 1998, 184.). Az álomkommandó (1987) című drámájában Sütő a színház a színházban dramaturgiájával merész párhuzamot von az auschwitzi haláltábor és a nyolcvanas évek Romániájának terrorja között. A deportálást a családjából egyedül túlélő Juliusz Hoffmann író-rendező és színész Mengele doktor szörnyű emberkísérleteit, illetve a lágerbéli sonderesek sikertelen lázadását állítja színpadra egy romániai magyar színházban, ahová az Elnököt várják „vizionálásra”, és ahol a színházigazgató maga is besúgó. Talán ezért is készülhet egy igencsak kényes témákat feszegető előadás az ő színházában... A szerző, Hoffmann Tamás szocialista diktatúrában született fia felfüggesztett börtönbüntetése elengedését kérve kérvényt fogalmaz, melyet az Elnöknek a darab egy pontján fel akar olvasni. Szekusok szállják meg a színházat, fegyvert keresnek, de csak tizenkét játékpisztolyt találnak a színpadi lágerkellékek között. „A színpad a színpadon” technika úgy fonódik egybe a valósággal, hogy az apjánál kevésbé óvatosan „rendszerellenes” Hoffmann Tomi megfigyelésére küldött belügyesek egyike, miután a darabhoz alkalmazkodva SS-tisztnek öltözik be, hogy a próba alatt is végezhesse feladatát, valódi pisztollyal lelövi a kérvényét felmondó fiatalembert. A puszta szavakat tehát merényletként torolják meg a román szocialista hatalom őrei. Éppen akkor, amikor a próbált darabban Mengele doktor boncszolgája megérti, hogy hiába igyekezett gyermekei túlélését biztosítani – úgy, hogy két gyermeke álmai gyanánt napi rendszerességgel álmokat mesélt Mengelének –; sem az „álomboltosság”, sem a kitört és zajló sonderlázadás nem segít már rajtuk. Mengele doktor ekkorra ígérete ellenére végzett alázatos boncszolgája fiával, csontjait kifőzte, hogy ezáltal tovább „bizonyítsa” a zsidók alacsonyabbrendűségét, a hiszékeny boncszolga lányát pedig maga és vezetőtársai ágyasává tette. Az elborzasztó valóságanyagot tartalmazó lágerdarab írója-rendezője is csak szavaival lázad, saját fiát nem tudja megmenteni. Azonban kiesik szerepéből, rálő a színházigazgatóra – hite szerint játékpisztollyal, de kellékeit igazira cserélték a szekusok...

Sorstalanság 

Az álomkommandó mellett ideje, hogy beszéljünk Kertész Imre páratlan holokausztregényéről, a Sorstalanságról. Kertész Imrét (Budapest, 1929. november 9. – Budapest, 2016. március 31.) a huszadik századi történelem legborzalmasabb szégyenéről, a holokausztról szóló műveiért 2002-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. A kilenc fejezetből álló Sorstalanságot Kertész Imre tizenhárom évig írta. Amint Gályanapló című önéletrajzi művében írja, 1973. május 9-én fejezte be, és a Magvető Kiadónak adta be. A regény akkori címe Muzulmán lett volna, alcíme pedig: Egy sorstalanság regénye. A Magvető nem vállalkozott a kiadásra. 1975-ben a Szépirodalmi Kiadó gondozásában jelenhetett meg; az alcímből alakult ki a regény végleges címe. A Sorstalanságot eleinte kevés figyelem érte, az első valamirevaló kritikát Spiró György csak 1983-ban írta az Élet és Irodalom hasábjain. A második kiadás (1985) után lassan kezdtek felfigyelni Kertész regényére, főleg külföldön.

Először is, sorozatunk nézőpontja szerint az első címről (Muzulmán) érdemes szót ejtenünk. A muzulmán szó a lágerszlengben azokat a rabokat jelentette, akik annyira tönkrementek és legyengültek, hogy már sem testi, sem szellemi-lelki erejük nem volt tovább ragaszkodni az életükhöz. A regény elbeszélő főhőse, a tizenötödik évében járó Köves Gyuri eleinte életerősen, érdeklődve és szinte megértő jóakarattal alkalmazkodik a szörnyűséges eseményekhez. Már otthon is, Budapesten dolgoznia kell a csepeli kőolajfinomítóban, édesapja munkaszolgálaton van. Egy nyári napon a villamosról rángatják le, a téglagyári gettóba viszik, ott jelentkezik németországi munkára... Hamarosan vonatba tuszkolják sokakkal együtt. Auschwitzba viszik, később Buchenwald, illetve Zeits lágereiben is megfordul.

Jó rab akar lenni

Amikor Auschwitzban először kerül lágerorvos elé, tulajdonképpen mosolyogva esik át az egyperces vizsgálaton, hiszen makkegészséges gyermekifjú, elnyeri az életben hagyottak csapatába való tartozás jogát, és kamasztársaival együtt örül e sikernek. Tud már a krematóriumokról... Zöld gyepet és vízcsapot lát társaival a barakkok között, és még azt hiszik, ott majd futballozhatnak munka után. Jó rab akar lenni... Azonnal meg kell szoknia, hogy minden szemérem nélkül megfosztják ruháitól, hajától, szőrzetétől, hogy kopott és nem testére szabott rabruhát kell öltenie, hogy ormótlan faszandált kell a lábára kötöznie. Hogy az életben hagyottakat is csak egy-egy számmá alacsonyították, hogy mindennap ugyanazokat a borzalmakat kell átélniük: az örök éhséget, a hidegnek-melegnek való kíméletlen kitettséget, a veréseket, az összezártságot éjjel-nappal és szükségvégzéskor is, a kimerültséget, az alváshiányt, a testi-lelki megalázottság minden formáját. Aztán megtanulja, hogy a naponta változó kis és kisebb adagban kapott kenyeret ne egye meg egészen, hanem estig a zsebében tartalékoljon belőle egy darabot akkor is, ha a keze minduntalan a zsebe felé indulna is... Megtanulja, hogy az Appelplatzon az órák hosszat tartó álldogálás közben aludni is lehet, és ha verik, akkor is jobb, ha elalszik már az első ütés után. Megtanulja, hogy mindegy, kiválóan dolgozik-e vagy sem, egyforma közönnyel és embertelenséggel bánnak velük, ezért aztán megtanulja a mindennapi rabmunkát minden odaadás nélkül végezni, a legkevesebb erőfeszítéssel. Eljön azonban mégis a pillanat, amikor barátja (Citrom Bandi) unszolása ellenére sem képes már mosakodni, és semmit sem akar, csak kinyúlni... a menekülést már csak a halálban remélve „hittem minden reggel, hogy ez az utolsó reggel, amikor még fölkelek, minden lépésnél, hogy még egyet már nem tudok megtenni, minden mozdulatnál, hogy a következőt már nem bírom elvégezni, de hát mégis, egyelőre még mindannyiszor elvégeztem aztán”. (Sorstalanság, 1975, 214-215.). Ekkorra gennyes fekély alakul ki a térde körül egy elfertőzödött sebből, a „flegmóné”. A rabrendelő, a „Revier” vacsoraidő alatt látogatható, ezért nem akar odamenni, de ereje sincs már a „plusz”gyaloglásra. Végül Citrom Bandi és egy másik hálótársa cipeli el orvoshoz; „egy késsel két, egymást keresztező vágást ejtettek a térdem fölött, melyen aztán kisajtolták a tenger anyagot, ami a combomban volt, majd átkötözték papirossal” (Sorstalanság, 220.). A gyógyulás azonban még messze van. A kórházi kellemesebb „semmittevés” eleinte nehezére esik, rémálmai vannak, hogy nem ébred fel, hogy elkésik az appelről... Közben további sebek alakulnak ki a combján. Gleinában, a kórházban egy haldoklót fektetnek mellé, aki hamarosan meghal. A beteg „muzulmánról” (64921-es szám) pár napig nem szól, hogy megkaphassa a másik fiú élelemadagját... Aztán más betegekkel együtt visszaszállítják Seitzbe, onnan Buchenwaldba, ahol szebb és jobb volt, hiszen akkor még egészséges volt... A kupacba gyűjtött haldoklók közül az utolsó percben kiemelik, mert ő még mozdulni látszik, és megszólal a figyelmes „rabgondozó” kérdő tekintetére: „még egy kicsit élni szeretnék ebben a szép koncentrációs táborban”. A rabkórházban már emberségesebb bánásmódban részesülnek a betegek, hozzáértő orvosuk és teremfelügyelőjük van – az orvos francia, a felügyelő orosz vagy lengyel rab. A betegeket naponta látogatják, kötözik, kezelik, nevükön szólítják... Amikor a felszabadulás híre megérkezik, Gyurka nem is fogja fel annak igazi értelmét; az izgalmas helyzetben egy ideig nem érkezik a szokásos vacsora, és ő emiatt nyugtalankodik...

Hosszas utazás után hazaér Budapestre. Lakásukban már mások laknak, be sem engedik oda, ahonnan elragadták. A fiút mindenki a borzalmakról faggatja, ő ekkor egyszerre ráébred, hogy gyűlöletet érez a „szabad világ” iránt, és épp olyan ingerlékeny, mint amikor elviselhetetlenül éhes volt, és fájtak a sebei, mielőtt nem jutott a „muzulmán” állapotba... Kertész Imre a szabadság lehetősége nélküli létet nevezi sorstalanságnak. Főhőse a zsidó identitásával és sorsával valójában csak hazatérve, az újrakezdés szabadságában szembesül igazán. „Determinációját” élte csupán a lágerben, de ugyanakkor a végső kiszolgáltatottság egyetemes emberi élményét... Megdöbbentő a regény csattanós befejezése is: a borzalmakról faggatott hazatért, a felejtésre és újrakezdésre biztatott fiú arra gondol, hogy a lágerben, a vegetáció szintjére alacsonyítva ártatlan és öntudatlan volt, és hazatérte után erre mint egyféle boldogságra gondol vissza! Olvassuk Az álomkommandót és a Sorstalanságot alázatos szívvel...