Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke 2010. június 3-án írta alá azt a törvényt, amely 2010. június 4-én, napra pontosan a trianoni szerződés aláírásának 90. évfordulóján hatályba is lépett. Így lett június 4. a nemzeti összetartozás napja, amelyre azóta is határon innen és túl megemlékeznek. Mint ismeretes, 1920. június 4-én Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd, a két aláírásra kijelölt magyar politikus ezen a dátumon látta el kézjegyével és fogadta el – a nagyhatalmak által kényszerítve – a trianoni békediktátumot a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban. Ezáltal az első világháborút lezáró béketárgyalások eredményeként az akkori Magyarország népessége öt (ma nyolc) államban találta magát (és történelmi és kulturális emlékhelyeinek nagy részét is). 300 ezer ember került Ausztriához, 3,5 millió Csehszlovákiához, 5,3 millió Romániához és 4,1 millió Jugoszláviához (beleértve Horvát–Szlavónország 2,6 millió lakosát). Magyarországon az összmagyarság alig kétharmada, 7,6 millió fő maradt. Románia 102.724 négyzetkilométernyi területet kapott, amely nagyobb, mint a mai magyar állam területe. A trianoni trauma óta eltelt évtizedek alatt hatalmas volt a magyarság lemorzsolódása az anyaország határain túl, az elszakított nemzetrészeken. A kommunista rendszerben nem lehetett nyíltan beszélni Trianonról, hiszen azonos ideológiai rendszerhez tartozó országokba kerültek – Ausztriát kivéve – az elszakított nemzetrészek. A rendszerváltás után 1990-ben Antall József magyar miniszterelnök az MDF III. országos gyűlésén kimondta: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Majd a Magyar Köztársaság Alkotmányának 6. § 3. bekezdése kimondja, hogy „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” Ezek a jogi lépések előzték meg a 2010-es – a nemzeti összetartozás napjára – vonatkozó törvényt, amelyen immár „a világ szeme előtt” is felvállaltan kimondhatjuk, hogy milyen igazságtalan döntés érte Magyarországot.
A hivatalos lépéseken túl azonban összetartozásunknak a legszorosabb kötelékét az az emberi kapcsolat jelenti, amely oly sokszor megmutatkozott. A közös kulturális, társadalmi, sporteseményeken túl az a szolidaritás, amely most a napokban is, a székelyföldi árvíz és a parajdi sóbánya tragédiájának kapcsán is újra megerősítette ezt az összetartozás-érzést. És ez talán többet ér bárminél. A trianoni traumán túl igazából ezek a gesztusok kell erősítsék azt a tudatot, hogy az azonos kultúrával, anyanyelvvel, közös gyökerekkel rendelkező nemzetek között NEM lehet politikai határokat húzni. És ez nemcsak ránk, magyarokra érvényes axióma kell legyen, hanem bármelyik olyan európai és különösen kelet-közép-európai nemzetre, amelyek tagjait az évszázadok során a történelem, a különböző hatalmak ide-oda sodortak. És senkinek sem kell úgy megélnie ezt az összefogást, hogy mások – a többségiek – ellen történik. Jelenkori történelmünk is igazolja, hogy milyen sérülékenyek a határok, és a nemzetek közötti különbséget milyen aljas módon használják fel egyes politikusok arra, hogy minket egymás ellen ugrasszanak. Ma nem a területi adok-kapokban kell keresni a megoldást, és főleg nem fegyverekkel, hanem emberséggel, szolidaritással, empátiával, a másság elfogadásával. Európa kultúrája azért gazdag, mert sokszínű, amelyet a különböző nemzetek, jelenkori „őshonos” kisebbségek kultúrája tesz még érdekesebbé, vonzóvá egymás és mások szemében. Az Európai Unióban légiesedtek a határok, lehetőség van a sokrétű együttműködésre, együtt munkálkodásra, az összetartozásra egy nagy európai családban. Ez erősítsen meg bennünket, magyarokat is, hogy enyhítsük a trianoni traumát.
