Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-08-12 15:03:02
Mindenütt hőség. Az egész földet ellepi, főbe veri az embereket, megtapossa őket kegyetlenül. Az idős házaspár az ágyon elnyúlva szenvedi a csaknem kibírhatatlan meleget, pedig még alig kezdődött el a nap. Az öreg úgy dönt, kimerészkedik egy kis mozgásra, míg be nem üt a még fullasztóbb forróság. Csendesen öltözik, nagyon vigyáz, hogy ne csapjon zajt, hiszen úgy tűnik, a feleségének lekoppant a szeme. Leóvatoskodik a tömbház elé, és egy félreeső úton indul el. Kedvenc sétálóhelyén ballag, ahol ilyenkor is megváltó árnyékkal várják a jószívű fák. Séta közben egyre kavarognak benne a gondolatok.
Felesége tizenöt évvel fiatalabb nála. Hajdan szépségével, kedvességével, csitris frissességével nyűgözte le. Három gyermekkel ajándékozta meg, akik, tanulmányaik végeztével elhúzták a csíkot külföldre szerencsét próbálni. Azóta egyszer sem dugták haza az orrukat a háládatlanok. Ők meg kétségbeesve várnak hírt felőlük. Jaj, Istenem, csak valami rossz társaságba ne keveredjenek – fohászkodnak mindig.
Különben jól megfért hitvesével. Még lánykorában elkeresztelte Virágocskának. Hja, ilyen az ember, ha szerelmes. Mindketten segítették egymást, és tűrtek egymásnak, „az egyiknek mindig legyen több esze” alapon. Hanem a gyermekek szívtelensége megmérgezte életüket, állandóan csak ették magukat. Odalett életük fényessége, mind sötétebbnek látták a világot, mind értelmetlenebbnek.
Egyszer az asszony súlyosan megbetegedett. Orvosai depressziót és cukorbetegséget állapítottak meg, szigorú diétára fogták, és rengeteg orvosságot írtak fel neki. Kis nyugdíjukból alig-alig telt a kiadásokra. Mindennap ugyanazok a kínzó gondolatok törtek rájuk: vajon mi van a gyermekekkel, hogy fizetjük ki a gázt, a vizet, a villanyt, hogy vesszük meg a gyógyszereket?
Az öregasszony ki sem tehette a lábát otthonról, mert rögtön begyulladt a szeme. Pedig kellett volna neki a járkálás, a friss levegő, a nézelődés, diskurálás, de ágyban kellett feküdnie. Ez számára pokoli szenvedés volt, nem is bírta egyfolytában, fel-felkelt főzni, rendezgetni, a férjének parancsolgatott: – Ezt így, azt úgy tedd!
Az öreg szót fogadott, tőle telhetően teljesítette a házi meg a kinti teendőket. A nő hősiesen tűrte szenvedéseit, nem panaszkodott, csak egyre sápadtabb lett, rohamosan lefogyott, egyszer viccesen meg is jegyezte: legalább karcsúbb lettem. Arcáról eltűnt az a régi, szívből jövő mosoly, fájdalomtól meggyötört arcán csupán csak fintorokra, hideg mosolyféleségre tellett. Az embernek ez nagyon fájt. Ő maga is érezte, eluralkodik rajta a depresszió, ez a szívet-lelket kiszárító „fekete kánikula”. Gondolatai kavalkádjában elkeseredve nézte a járdaszéli agyonszáradt füveket, a kókadozó virágokat. A korábban virágtól ékes mályvák hosszú, elbarnult szára, mint közönséges fuszulykakaró, lehangoló látványt nyújtott. De nicsak! Egyik helyen valóságos virágbuli, szinte hallani a zenét, melyre a csodaszép rózsák kurjongva ropják táncukat: hej, de szép az élet. Gyere, örülj velünk, dalolj, táncolj! Az öreg feltöltődve, szinte fiatalosan sietett ki a domboldalra. Ott, a fűdzsungelben mezei virágok pompáztak. Nem hivalkodóak, de bájosak: aranyló ligetszépek, fehér mosolyú margaréták, ezüst ernyős cickafark-hölgyek, arany hajú csengőfű-lányok, kék szemű katángcsitrik. Szedett egy kis csokrot, majd hazasietett feleségéhez. – Virágocska, kicsi feleségem! Hoztam neked mezei virágot! – kiáltotta.
– Mezei virágok! Milyen szépek! Kedves vagy, édes apukám. Gyere, csókoljalak meg – lelkendezett az asszony.
Megölelték, megcsókolták egymást, és az öreg hölgy arcán újra felragyogott az a régi, kedves mosoly. Lélekszép lett tőle az egész szoba.
Kajcsa Jenő