Előző Kimenőmben folytatást ígértem, ami norvégiai kalandozásunkat illeti. A kalandozás erős kifejezés, nevezzük inkább kellemes utazásnak rokonok körében, akik erejükön felül kitettek magukért és értünk. Gépkocsival hordoztak. Mindenüvé, ami egy olyan kényelmes „utazónak”, mint az alulírott, több mint élvezetes.
Utunkat Geilótól, ettől a kis dél-norvégiai síparadicsomtól Bergenig festői szépségű tájon tettük meg a Hardanger-fjord mellett haladva. Ezt a fantasztikus, már-már holdbeli tájra emlékeztető terepet, utat gleccserek szegélyezik, kopár táj, mély völgyek és fantasztikus vízesések szakítják meg az amúgy is szeszélyes domborzatot, a legnagyobb észak-európai fennsíkot szeli át a kétsávos műút a tengerparti Bergenig. Az utat három-négy méteres rudak szegélyezik, ezek ugyanis azok a bóják, amelyek között a hét hónapig is eltartó tél folyamán kijelölik az utas számára követendő utat. Ugyancsak a „hóvakság” ellen való a faházak élénk színekre történő befestése, ugyanis így a derék norvég polgár, rénszarvaspásztor is megleli házát a fehér rengetegben a hosszú sötét teleken.
A vízesések közelről is megtekinthetők szédítő kilátókról, sőt némelyik mögé is bekerülhetsz, mintegy „a visszájáról” figyelheted meg a vízfüggönyt. A látvány lenyűgöző, az emberek nem tudnak betelni a táj szépségével. Tapasztaltuk ezt, hiszen tele volt turistákkal, belföldiekkel minden ajánlott látványosság. Rénszarvascsordákkal ugyan nem találkoztunk, ámbátor az utazási irodák és prospektusok ígérgetik (nincs medve és farkas, tehát medveveszélyt sem jeleznek.) Így aztán a Télapó (Mikulás és Sánta Klausz papa) legendáját sem cáfolni, sem megerősíteni nincs módunkban, Rudolf pedig röhög a markába. (Van egyáltalán egy csoda-rénszarvasnak marka?)
Belefutottunk a fehér éjszakákba, éjfélkor még nappali világosságban bóklásztunk, teljesen elvesztettük az időérzékünket, vártuk az estét, a sötétedést, ami csak éjfél után váltott szürkeségre. Ezért aztán vendégeskedéseink is hosszúra nyúltak. Nem annyira, hogy egyszer talán újra fel ne keressük ezt a csudás országot.
Bergen régi alapítású város, a Hansa-városok legészakibbja, az Északi-tenger partján fekszik, Norvégia délnyugati részén. Tágabb értelemben a város az Atlanti-óceán partvidékén, a norvég fjordok kapujában várja csudálóit és az óriás tengerjáró hajókat. A várost több sziget és hét hegy védi a nyílt tenger közvetlen hullámaitól. A norvég fjordok és a híres Byfjorden (Város-fjord) mentén fekszik. A város folyton terjeszkedik, a szigeteket sorra belakják. Éghajlatát a közelben elhúzó Golf-áramlat befolyásolja, ezért a várost az esők városának is nevezik. Ottlétünkkor kaptunk hideget-meleget, azaz esőt és nyárszaki tűző napot. A Grieg koncertteremmel szemben egy kis kényelmes hotelben laktunk, ahová automatikusan érintőképernyős beléptetővel jelentkeztünk be. Személyzetet nem láttunk, egy menekült ukrán takarítónő kivételével. Ellátogattunk Edvard Grieg zeneszerző vidéki házához, tóparti alkotólakba vonult vissza a komponista, hogy remekműveit megalkossa. Az emlékház mellett tágas, érdekes interaktív múzeum van. (Újságíró-igazolványaink itt is hasznosnak bizonyultak, minden muzeális intézményt ingyenesen kereshettünk fel.) Jártunk egy viking fatemplomnál, amelyért hegyet másztunk, és alagutakon át közelítettük meg legtöbb városon kívüli úti célunkat. Apropó szigetek. Rengeteg szigettel rendelkezik az ország. Talán túl sokkal is. Kértünk egyet magánhasználatra, szívesen adták, csak a fapados repülőgépre nem engedték fel, ezért aztán lemondtunk róla. Ám, ami késik, nem múlik…
Különös múzeumban is jártunk, egy egykori leprakórházban. Ez a XIX. századi Szent György kórház (St. Jørgen’s Hospital) épületében működik. Ez a világ egyik legjelentősebb orvostörténeti emléke, mivel itt fedezte fel Gerhard Armauer Hansen norvég orvos 1873-ban a lepra kórokozóját (Mycobacterium leprae). Felfedezése tiszteletére a betegséget világszerte Hansen-kórnak is nevezik. Részletes magyarázatot kaptunk az intézmény egyik fiatal orvostörténészétől, amit annak is köszönhettünk, hogy velünk tartott a kutatóintézet egykori vezetőjének, Ernest Glücknek a fia is. Sírját is felkerestük egy meglepően egyszerű virágos temetőben, ahonnan hiányoznak a hatalmas kripták, a nemlét felhőkarcolói.
Glück Ernő orvosprofesszor és leprakutató Szilágycsehben született 1913-ban, és tekintve zsidó származását, nem nyerhetett felvételt a kolozsvári Ferdinánd egyetem orvostudományi karára, így előbb Pádovában, majd Párizsban tanult. Amikor a németek megszállták Franciaországot 1940-ben, a még meg nem szállt francia területre, majd Norvégiába menekült, ahol elvette rejtegetőjét és megmentőjét, az ugyancsak orvosnő Ågotot. A bergeni egyetem professzoraként hunyt el 1977-ben. A Wikipediából tudom, hogy szakterülete a sebészeti patológia és általános patológia. Évtizedeken át a bergeni egyetemi kórház (Haukeland Universitetssjukehus) vezető főorvosaként és a neves Gade Intézet (Gades institutt) kutatójaként/proszektoraként dolgozott. Kulcsszerepet játszott a bergeni orvostörténeti emlékek megőrzésében. Feleségével közösen értékes, korábban elveszettnek hitt lepradokumentumokat találtak meg az intézet padlásán, és alapító elnöke volt a Bergeni Orvostörténeti Gyűjteménynek, amely a Lepramúzeum működtetéséért is felelt.
Házasságából három gyermek született – unokatestvéreim.
