Nagy Attila: Ők, ketten

Anyám tereget babos ruhában,

A mindig szép, a mindig szorongó –

Angyal sem tudna szebben puhábban

Szellőt becézni, s Apám ingét...

(Ó, még ifjú korában!)

Apám – még Torján – figyeli csendben...

Fenyők zúgják a tavaszt, a napfényt!

Édesül ajkán a gyantaillat –

Anyám dúdol és abban ringat

Szerelmet s jövendő gyermekét...

Idő suhan, majd elül,

Egybefonja, mi szerte hűl,

Mert a délutánt este váltja:

Csillagoktól dús a pára –

S minden, mi remény, egyre gyűl!

Kézenfogva lépnek a tájba,

Az érintések otthonába:

Anyám, a mindig szép s szorongó,

S Apám, a boldog – 

Sosem borongó...