Vasútról fantáziálok. A hazai közlekedési koncepciók szerint már évek óta az a nézet uralkodik – alig várom kijelentésem konkrét és pozitív cáfolatát! – , hogy a közúti közlekedés felülírja a vasútit gyorsaság és hatékonyság tekintetében.
Vasútról fantáziálok. A hazai közlekedési koncepciók szerint már évek óta az a nézet uralkodik – alig várom kijelentésem konkrét és pozitív cáfolatát! – , hogy a közúti közlekedés felülírja a vasútit gyorsaság és hatékonyság tekintetében. Természetesen nem bonyolódnék gazdasági természetű fejtegetésekbe, ugyanis nem tisztem, de egyszerű utazó típusú állampolgárként azt látom, ha civilként el akarok jutni valahová szűkebb kis hazámban, Erdélyországban vagy az államilag kinevezett fővárosba, Bukarestbe, a legjobb, ha távolsági autóbuszra szállok. A távolsági buszok pedig, mint láttuk, elég bizonytalanok, ami az utasbiztonságot és életesélyeket illeti, ugyanis a gépkocsivezetők agyonhajszoltak, rutinosan vezetnek, a kocsik pedig elöregedtek, vagy napról napra öregednek, főleg mióta nincs/vagy eltörpült a román társasgépkocsi-gyártás, ami folyamatos utánpótlást biztosítana. Az országutak keskenyek, az előzés és erőszakos/ittas vezetés leküzdhetetlen.
Az országutak zsúfoltságát példának okáért a pályaépítés csökkenthetné, de mint tapasztalni tetszettek, ez nem olyan egyszerű, hiszen a minisztériumok biztos kézzel választották ki azokat a multinac cégeket, amelyek a legköltségesebb és legkevesebb munkát végezték, a minisztert, mely terveket sző, leváltják, kibukik alóla a kormány, letartóztatják korrupció vádjával és lesittelik, a pálya iránya, jövője, nyomvonala, kivitelezhetősége folyvást változik, lehetőleg a Székelyföld rovására, hiszen Aranyosgyérestől az eddig Nyárádtőig kijelölt pályairány most Szászsebes felé rövidült le, a kormány egy Nagyvárad–Iaşi keresztirányú sztrádával vigasztal, melynek kivitelezése a csábos jövőbe tolódik el, ki, át.
A vasúti közlekedés egyik helyi álmáról akár ne is beszéljünk: olyan járatok beindításáról, melyek például Kolozsvárra vagy Sepsiszentgyörgyre, Brassóba fél- vagy óránként indulnának, átszállás nélkül viszonylag gyorsan juttatnák el az utast a végcélhoz. A szokott kifogások: nem lenne elég utas, erősen ráfizetéses vállalkozás lenne, a sínek állapota és igénybevétele miatt a mai viszonyok között lehetetlen, kitől szerezhető elegendő tőke a fejlesztéshez, mikor a vasútprivatizáció akadozik, merő korrupciógubanc, egytől egyig igazak, de nem meghaladhatatlanok.
Az emberek elszoktak tőle, idegenkednek, sőt megvetik a vasutat, ósdinak és kellemetlennek tartják, a vonatok tisztasága, kényelme, állaga kifogásolható, az utazóközönség primitív és fegyelmezetlen tömegéről nem is szólva, mert a vasúti rendőrség (ha van) lagymatagon végzi dolgát, koldusok és zsebesek fenyegetik az utazóközönség biztonságérzetét, nyugalmát, a vasutasok korruptak, minden lerobbant, szutykos, néhány szuperszerelvény kivételével. Olyanról ne is tessék álmodni, hogy egy regionális járaton légkondi is létezik, vagy kényelmes és ép ülések, tágas csomagtér, bemondják az állomások nevét, sőt a pályaudvarokon több helyen is szerepel a helység neve, nem csupán az elaggott állomásépület homlokzatán.
Hallom, már kedvezményekkel is csábít a vasút, hogy visszahódítsa közönségét. A rendszerváltás óta eltelt negyedszázad azonban jóvátehetetlenül tönkretette a vasutat, a tehetetlenség eluralkodott. Például a marosvásárhelyi állomás korszerű átépítése nem történt meg, a vonalszakasz villamosítása évtizedek óta várat magára, új síneket nem fektettek le eddig szűz, vasúttalan tájakon, a Marosvásárhely–Segesvár vonal sohanapján fog elkészülni...
Mindez onnan jutott újfent és erőteljesen az eszembe, hogy a gazdasági válságban vergődő (?) Olaszországban Bolognából a környező kis és történelmi váro-sokba csekély pénzért gyorsan lehetett eljutni vasúton e nyáron. A szerelvények félóránként indulnak azonos irányba, választható járatok vannak egyazon célállomás felé, és utazási okmány váltható ki jegykiadó automatákból is. Igen, igen, vethetné ellenünk bárki, ott a turisták kedvéért ilyen sűrű a vonatközlekedés. Ezeknek csak azt felelném: azokon a vonatokon, amelyeken mi légkon-dicionálva, ülve és elterpeszkedve utaztunk – másodosztályon –, csak belföldi taljánok voltak, ingázó munkások, hivatalnokok, diákok, háziasszonyok és családosok, na meg magukat némának tettető román rrrr koldusok. Amíg fel nem szálltak a carabinerik.
