Lorand Gaspar – 100

Február 8-i mellékletünkben már részletesen megírtuk, 2025 Lorand Gaspar centenáriumi éve is. A Párizsban 2019-ben elhunyt francia író, költő, fotográfus, orvosprofesszor, Gáspár Loránd Marosvásárhely szülötteként az itteni köztudatban is különleges figyelmet érdemel. A magyar olvasók, azok is, akik nem tudnak franciául, a műfordítások révén számos írásával megismerkedhetnek. Mégis itthon csak igen ritkán került szóba a neve. Talán ezután lesz némi jótékony változás ilyen vonatkozásban. Születésének 100. évfordulójára 2025. február 27-28-án rangos nemzetközi kollokviumot rendezett a George Emil Palade Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetem. Az eseményt a Költészeti Goncourt-díjjal, az Apollinaire-díjjal, a Francia Költészeti Nagydíjjal kitüntetett alkotó születésnapján, február 28-án emléktábla-avatással tették emlékezetesebbé. A négynyelvű plakettet péntek délben leplezték le ünnepélyesen a Köteles Sámuel utca 23. szám alatti egykori szülői ház falán. Ne feledjük a megemlékezéseket kezdeményező és kitartóan szorgalmazó tanárnő, Corina Bozedan nevét.

Egyre szűkül a Gáspár Lorándot személyesen ismerő vásárhelyiek – rokonok, netalán barátok, közeli ismerősök – köre, ezért gondoltuk, hogy érdemes újra közölni a több mint két évtizede vásárhelyi villámlátogatáson tartózkodó íróval készült interjút. Nagy Miklós Kund 1992 júniusában találkozott vele, és késztette emlékezésre a Teleki Tékában. Az akkori beszélgetést tesszük közzé a továbbiakban.  

Öröm viszontlátni a gyermekkor színhelyeit

 Lorand Gaspar Apollinaire-díjas francia költőt, a francia Becsületrend birtokosát, vagyis GÁSPÁR LORÁNDOT, az egykori marosvásárhelyi református kollégium valamikori diákját a Teleki Tékában talán nosztalgikus gondolatok, szép ifjúkori emlékek felelevenítése közben zavartam meg, de olyan szűkre szabott volt ez a mostani hazalátogatása, hogy így kellett tennem.

– Valóban sok felejthetetlen emlék, élmény bukkan fel az emberben ilyenkor, de nincs szó zavarásról. Egy kicsit helyre kell igazítanom, amit mondott. Csak egy évig voltam a Bolyai kollégium diákja, a középiskolai tanulmányaim nagy részét az ugyancsak marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc gimnáziumban végeztem. Én itt születtem, a szüleim gyergyóiak.

– Jelenleg Párizsban él, habár ezt kissé kérdőjelesen mondom, mert tudomásom szerint Afrikában is évtizedeket töltött, azelőtt Izraelben volt, szóval élete kész regény. Sokat lehetne erről beszélni, de a Marosvásárhelyt követő néhány fontosabb állomást most inkább csak jelezni tudjuk.

– Párizsban van a főhadiszállásunk, de sokat mozgunk. Húsz éve a tuniszi klinikán dolgozom Franciaország reprezentánsaként, az ottani fiatal sebészek képzésével foglalkozom. Azelőtt a jeruzsálemi francia kórházban dolgoztam tizenhat évig.

– Ebből az is kiderül, hogy ön nemcsak költő, hanem orvospedagógus is.

– Igen, és még mindig örömmel csinálom mindkettőt, a gyógyítást, tanítást is. Sokszor kérdezik, miként fér meg egymással az orvosi hivatás és a költészet. Nekem ez nem jelent problémát. Nem az okoz nehézséget, hogy a két tevékenység összeférhető-e vagy sem, a nehézség gyökeresen mindkettőben benne van. Az orvoslás emberileg és tudományos szempontból is nehéz munka, a költészet, az írás szintén komoly, nehéz dolog, nem szórakozás.

– Az, hogy orvos, segíti abban, hogy költőként jobban ismerje az emberi lelkeket?

– Mindig volt bennem egy ilyen gondolat. Tudat alatt talán ezért is választottam az orvosi pályát. Eredetileg főiskolai tanulmányaimat a budapesti műegyetemen kezdtem. Az első három hónap után elsodort a háború. Később, amikor módom lett rá, Párizsban már a medicinát választottam. Valószínűleg azért, mert éreztem, hogy az emberismeretemet itt tudom a legjobban kifejleszteni, így sikerül talán megtudnom, hogy ki is az ember, ez a titokzatos lény.

– Ezek szerint akkor már próbálkozott költészettel?

– Tizenkét évesen kezdtem el verselni. Nagy meglepetésemre az édesanyám hagyatékában most megtaláltam több ilyen ifjúkori írásomat. Nem érték, de nekem érdekes szembesülni akkori önmagammal.

– Mikor került Párizsba?

– Előbb Németországba kerültem egy munkatáborba, onnan 1945 májusában a már összeomlóban levő német birodalomból sikerült megszöknöm. Eljutottam Franciaországba. Régi óhajom volt, hogy ott tanulhassak. Már gyerekkoromban érdekelt a francia nyelv és kultúra. Ezt édesapámnak köszönhetem. Ő megkövetelte, hogy a magyar, a román és a német mellett a franciát is megtanuljam. És szerencsére olyan kitűnő tanárokra akadtam, akik meg is tanítottak a francia nyelvre és irodalomra. Persze, amikor Párizsba érkeztünk, ott meg kellett élnünk. Az ottani magyar közösség sokat segített. Többen voltunk erdélyi, magyarországi fiatalok, kerestek nekünk munkát, emellett tanulhattunk is. Az első évek után bekerültem a kórházba gyakornoknak, nem volt többé egzisztenciális problémám.

– Tehát megteremtődtek a megélhetési lehetőségei. Mikor lett a valamikor magyarul verselgető ifjúból olyan franciául író költő, akit már elfogadtak?

– Nagyon hosszú volt az út. Az elején néhány barátommal, akik szintén érdeklődtek az irodalom iránt, Ahogy lehet címmel egy szépirodalmi folyóiratot alapítottunk. Pár évig ebbe írtam magyarul. Aztán rádöbbentem, hogy Franciaországban maradva hiába akarok olyan nyelven írni, amelyet a hétköznapi életben nem beszélhetek, s az ottaniak nem értik, nem fog menni. Elhatároztam, hogy megpróbálok franciául írni. De ez nem olyan egyszerű. Nagy a különbség aközött, hogy az ember jól beszél franciául a kórházban vagy az utcán és aközött, hogy ír. Rengeteget dolgoztam, úgy tíz év elteltével kezdtem olyan eredményt elérni, amit már francia irodalomnak lehet tekinteni. Óvatosan mondom ezt, mert az ember önmagáról az ilyesmit biztosan sohasem tudhatja. De egy évtizedes kemény munkát követően kezdtem úgy érezni, hogy franciául is ki tudom fejezni magam irodalmilag.

– Mikor kezdte a francia olvasóközönség és a kritika önmagáénak tekinteni?

– 1966-ban voltak olyan jelek, hogy egyes kritikusok felfigyeltek rám.

– Termékeny költő?

– Nem. Nem olyan lírikus vagyok, akinek minden évben megjelenik egy könyve. Öt kötetem jelent meg, kettő népszerűbb zsebkönyv kiadásban.

– Közben megjött a hivatalos elismerés is, az Apollinaire-díjra gondolok.

– Franciaországban, főleg a költészetben az nem sokat számít. Komoly író nem is igen törődik vele. A prózában talán annyiban van jelentősége, hogy egy Goncourt vagy Renaudot-díjas regényből eladnak 300000 vagy 500000 példányt, a verseskötetből, ha díjazzák is, mintegy kétezer darab kel el. Tehát nem nagy dicsőség egy ilyen kitüntetés.

– Sosem érzett késztetést arra, hogy újra megpróbáljon magyarul is verset írni?

– Így, ahogy maga érti, nem. Nem is lehet. De barátaimnak megpróbáltam magyarra fordítani saját verseimet. Laposak, érdektelenek lettek. Szerintem olyan írónak, aki az anyanyelvét kényszerből elhagyva megpróbált más nyelven, irodalmi nívón írni, lehetetlen újra kezdeni. Nem is tudom, van-e példa arra, hogy valaki két nyelven írt volna igazi irodalmat. Véleményem szerint az eredmény kétséges, én nem fogom megpróbálni.

– Ezt azért kérdeztem, mert íme, a szülőföld hazahívja, időnként hallgat az otthon hívó szavára, s elképzeltem, néha arra is gondolhat, kár, hogy az itthoni közönség nem ismerheti meg a költészetét.

– Mondom, átmenni egy mélyre leásott nyelvi struktúrából – ilyen a költői nyelv – egy másikba, szinte lehetetlen. Az én lírikusi nyelvem, gondolkodás- és kifejezésmódom franciául alakult ki.

– És a költői világának mi a fő jellemzője? Érzelemközpontú vagy a ráció uralja? 

– Nem vagyok biztos benne, hogy a tudományos hátterem miatt van-e vagy a természetemből adódik, de meggyőződésem, hogy a költészetben is lehetetlen csupán az érzelmekre hagyatkozni. Értelem és érzelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik a versben is.

– Milyen volt itthon lenni?

– Annak idején nem a saját akaratomból mentem el. Amióta elkerültem, nem sokszor jártam itthon. De valahányszor visszajöttem, mindig az itt található dolgok emberi oldala érdekelt. Több gyermekkori barátom, rokonom él még Marosvásárhelyen. És örömmel látom viszont a gyermekkori tájakat is. A mostani látogatásom külön élménye, hogy meghívtak egy craiovai nemzetközi költőtalálkozóra. Van ott egy fiatal író- és tanár gárda, a Ramuri című irodalmi folyóirat köré tömörült. Melegen, kedvesen fogadtak, minden problémára nyitottak. Tetszett, hogy a rendezvénynek a Dialógus címet adták.

– Az ön jelenlegi útjának, a szülőfölddel folytatott dialógusának lesz-e vajon lírai vetülete is?

– Ezt nem lehet tudni, hiszen mindig minden a tudatalattiban kezdődik. De remélem, hogy lesz valami. Az viszont biztos, hogy nagy örömmel fogok visszajönni.