*Fotó: Szakállkirály – Simon Erika fotója a Téli tárlaton
Gerlebúgás decemberben
Néhány napra kikapcsolom a hatalmat, karácsony lengi be lelkem, a szeretet. Kikapcsolom a politikát, a „forradalom” garnitúrájának ízetlenkedéseit, a decemberi buzgalmat, az önfenntartó hatalmi harc csetepatéit, az éhenhalástól rettegők nosztalgiázó sirámait, pöffeszkedő újprivátok és fenekedő nosztalgiázók országos szamárkórusának bájzengzeteit, kikapcsolom a végén a csengőt is, terpeszkedőn várom nagytakarított panelbirodalmunk meghittebbnek vélt zugában az áhítatot, havas hegyek távoli üzenetét, zúzmara-menyasszony-erdők szikrázó mosolyát a fagyban, harangok ringását a tornyok égre törő magasságában, száncsengőt és mindent, ami ezzel jár, a stillenachtos ájtatosság konvencióinak könnyed diktatúráját, várom ezt a giccset is, csak jöjjön, mit szépelegjünk, nekünk karácsony kell, már majdnem úgy, mint Mohács, nekünk felszólítások kellenek a hűségre, másként nem áll rá szívünk a szeretetre, nekünk szenvedés és fájdalom kell, hogy tiszteljük az érettünk szenvedőt, a krisztusi áldozat megértéséhez nekünk mindig intés, netán beintés, lelki fülhúzás is kell, gyarlók vagyunk…, ülök a kuckómban, és kisajátítanám a hangulatot, szent zsongásban lubickolnék a szentestén, csak a magam üdvével törődve, fenyőillatot balzsamnak mindig rossz közérzetemre, fényszórót sziporkának kényszerű nevetésemhez, gyertyát a szomorúságnak, hisz íme, megszületett, bennem is megszületett Ő!
*
Ám ekkor ebek csaholnak, kocsik éktelenül tülkölnek, kapatos kamaszok a „csendeséjt” feledve üvöltik, hogy „az a szép, az a szép”, félpercenként petárdák puffannak, süvítenek, mint valami kis srapnelek, kifordul magából az éjszaka, és már egymásnak fordult szeszgőzös indulatok mocskolják az ünnepet a járdán, az aszfalt közepén…
Kikapcsolom az utcát, a környezetemet, elfordul velünk, mint világgal, a panel, körülálljuk a karácsonyfát, nem énekeljük szokott szépdalunkat, csak nézzük mélán a fényeket, gondolatfüzéreink körülfutják a csillogó díszeket a fán.
Ahol anyám nézi, ott barnás árnyalatot ad a fenyő, tobozbarnát; ahol a lányok, ott már-már túlexponáltan világossá válik; feleségem fényvilága a legbékésebb, búzatáblák tavaszi zsengéje ring az érlelő szélben; s a magamé?…
Nem merek oda is figyelni, nem merem ide írni, a zöldnek nincs is talán olyan árnyalata, ahogy én most örülök, és boldog is vagyok…
Ugyanakkor pedig megmagyarázhatatlanul fáj a világ, mintha még mindég kamasz volnék, és éppen meg akarnám váltani – holott tudom, hogy egy bizonyos názáreti fiatalembernek sem volt a legkönnyebb a dolga…
Ezt az árnyalatát a lelkemnek nem tudnám kikeverni, örülünk hát kis ajándékainknak, és lassan aláereszkedünk panelűrhajónkkal a lakónegyedbe, ebbe a kiábrándítóan mai dimenzióba, ahol még mindig és még mindig; és talán még akkor is ez lesz, amikor minőséget vált az élet itt is – de bennem idefagyott ez a létélmény, megmaradt, mint egy metszetminta, fénymarással rágta be magát a tudatomba, s hiába követem a betlehemi nemzetközi csapatjátékot, hazák és házak, otthonok és itthonok meghittségének villanatait, immár örök gönce marad életemnek a karácsonyhajnali részeg üvöltések sorozata…
Végül mégis elcsendesedik, visszaalszik a lakónegyed, lopakodva délen kél a nap, és ó igen, hát ők a MA jelképei – december végén buzgón búgnak a balkáni gerlék.
(1995, 2025)
