Láng Orsolya: Emlékkönyvbe

Voltak napok, amikor kutyákként eredtünk 

futásnak a fák közt, cikkcakkokba öltve

szabadulásunk terhes mámorát, a fák közt, 

amelyek nem hordtak koronát.

Voltak napok, amikor madárként zuhantunk 

blokktetők és tornyok csúcsáról alá, 

tekintetünk mozsártörőként zúzta

porrá a város gyűrűző falát.

Voltak napok, mikor, mint hűs halak,

rejtőztünk algák közé egymás elől,

amit nem láttunk, az nem létezett,

amit láttunk, álom volt csupán.

Hullott a hó, hogy végtelen legyen,

sütött a nap, hogy végtelen legyen.

Emberek voltunk, sorsunk peremére

kifekve, napozva a langy fövenyen.

S a domb alatt most is folyó folyik,

amelyen a domb tükörképe reng,

mint találós kérdés alatt a válasz

szép, dőlt betűkkel földereng.