*Fotó: Az Orbital Strangers fotója
Maratoni láncaink
Hogy biza írjak!
Falon kúszik a csend/ utánanyúlok/ és tíz körömmel/ lekaparnám.
„Az emberi lélek mélységei érdekelnek, ahonnan az élet kontúrjai már élesen izzanak vissza.”
1997. március 3-án kelt a levél. A szűkszavúan dedikált, szerény könyvecskében bukkanok rá. Amikor érkezett, bizonyára válaszoltam, de másolatot nem készítettem róla.
Fakó lapon fakult gépírás. A könyvecske hűségesen megőrizte – ott lapult a többi fecnik, kitépett lapokra sebtében rótt feljegyzések, kivágások között.
Huszonöt éves (induló) költőnek fellengzős, kivagyiskodó belépő nem is állt volna jól.
Önbizalma rokonszenves. „Nem is oly régen találkoztam Ráduly János barátommal, ki megerősített hitemben, és lelkemre kötötte, biza írjak Önnek!”
A Kibéddel megáldott János hetvenéves (1937. október 27-én született Korondon) –, én kétszer annyi, mint a fiammal egyidős levélíró.
Ráduly lelke hatalmas…Mint a Sóvidék, hetvenhétszer – s az enyém is lehet akkorka, mint a Likaskő, na.
*
Mit hogyan kell
„Nem tudom igazán, mit hogyan kell tennem. Úgy érzem, olyan az egész, mintha magam tenném fel valamiféle tétre; aztán tessék-lássék alapon csak összejön valami. 1992-ben, amikor ’elindultam’, tudtam már, mi lesz, mit várhatok el az emberektől, és végső soron önmagamtól. Tudtam, hogy holmi fellángolás, esetleg hóbort az egész irkálásom, s mint ahogy nemcsak a világgal nincs valami rendjén, velem még úgy sem.
(…) kezelnek, el kellett fogadjam azt, ami még van. Egyetlen valóságot láttam: az írást! Néhány vers, karcolat, novella és jó pár tudósításon kívül egy versesfüzet. Eredmény magamnak, és…
Seneca jut eszembe: Nem azért nem merünk, mert nehéz valami, hanem azért nehéz, mert nem merünk.”
*
Tanulni a felejtést
Azóta sem kaptam ilyen szegényes kivitelű, „szuperszerény” zsebkiadványt. Értéke az évekkel csak nőtt. Aki küldte – holott személyesen csak egyszer-kétszer találkoztunk –, lelki barátommá vált.
A kötetecske „fülén” Nietzsche-idézet –, hogy „az ember egyedül ezt akarja: élni az állathoz hasonlóan, nem életuntan és fájdalmak között. Meg is kérdi egyszer az ember az állatot: miért csak bámulsz rám? Az állat akar is felelni, akarja mondani: onnan van ez, hogy mindig nyomban elfelejtem, amit mondani akartam –, ekkor azonban ezt a választ is elfelejtette és hallgatott; úgyhogy az ember csak álmélkodott rajta. De álmélkodik önmagán is, hogy nem tudja a felejtést megtanulni, s mindegyre a múlton csügg: bármily messzire, bármily sebesen fusson is, a lánc vele fut.”
*
Álmodtam, virág vagyok
A versfüzet címe: Az első éj (Székelykeresztúr, 1996.)
Húsz kicsi oldalon húsz kicsi vers. Didergős időkre összezárva. Talán mégsem fáznak.
A címadó vers sűrítve rejti szerzője személyiségét.
Az első éj
fagy volt és szél
tenyérnyi felhő mögött csatangolt a Hold
köröttem puffadt embertetemek
az elalvás gyakorló hívei
és jószagú hideg
kék nagyon mély kék talán
fekete volt az ég
űrben eltolódott idő
agyam porlott kattogva
a csendre hivatkozva
és távoli kalapácsütések
arcomat egy másik arc tolta
zárt csillagfény elé
s csak árnyként lélegeztem
a mozgást kutattam tapogatva húsz ujjal
keresve szabad ízét
és álmomban virág vagyok
és szép és jó és tényleg nem vagyok rossz
és lélegeztem és harmatot ittam és
megtámadtak a hangyák
*
A gyógyulás ettől tova
Szeptember első napján írt ismét.
„Leestem a könyvespolc tetejéről.
A mindenkori irodalom és tudományok oltára között törtem össze magam.
Immár pihenek, nem szabad mozognom nagyon.
Innen a gyógyulás jön ettől tova.
Üdvözlettel, Levente”
