Kerekesszékben szerelemszárnyak

„Ahogyan a madarak repülnek délnek…”

Viccesek, kedvesek, minden szavuk, mozdulatuk csupa életöröm. Néha megfogják egymás kezét, de amikor nem, akkor is érezhető a köztük vibráló szenvedély. Igazi szerelem az övék, annak a magasból érkező és mélyre hatoló érzelemnek a megélése, amitől a kerekesszékes lét korlátai is elmosódnak. Ez a 18 éves marosszentgyörgyi Máté Dalma Noémi és a Gyimesfelsőlokon élő, 24 éves Nagy László kicsivel több mint öt hónapja született közös története. 

A barna szemű, meleg mosolyú lánnyal – akit a Marosvásárhelyi Rádió Dalma kérdez című rovatából (is) sokan ismernek – 12-13 éve találkoztunk először. Óvodás volt, amikor először írtam róla, aztán hatodik osztályos korában, egy matekóra előtt részesülhettem újra abból a tiszta derűből, ami folyamatosan árad belőle. Tavaly ősszel a Facebook-oldalán figyeltem fel egy bejegyzésre, ami tulajdonképpen szerelmes levél volt a kedveséhez, Lackóhoz. A harmadik hónapfordulóhoz ért akkor a kapcsolatuk, és a szavakba öntött vallomást a Halott Pénz együttes Dobban című dalszövege – „…Ahogyan a madarak repülnek délnek, Én is úgy futok feléd…” –, valamint pár együtt töltött pillanatot rögzítő, félperces videó kísérte. Akkor még nem tudatosult bennem a vágy, hogy a magam módján is megörökíthessem ezt a gyönyörű egymásra találást, csak újra meg újra végignéztem a felvételt, és azt kívántam, bárcsak mindenki láthatná.

Valamikor január elején tisztult ki bennem a riportírás szándéka, Dalma pedig a felvetésemre a tőle megszokott lelkesedéssel válaszolt. Már csak azt kellett megvárni, hogy Lackóéknak útjuk legyen Marosszentgyörgyre. A múlt héten ennek is eljött az ideje.

Egy koncert, ahova muszáj volt elmenni

Virgonc kiskutya fogad az ajtóban, és rohan utánunk a konyhába, ahol a két édesanya társaságában már várnak a fiatalok. Dalma szobájába csak négyesben vonulunk be: ő a párjával, a fotós kollégám és én. A megismerkedésükről kíváncsiskodom, és Dalma biztatására a ragyogó humorú, öniróniával is megáldott, hosszú hajú fiatalember mesélni kezd.

– Tavaly augusztus 23-án egy számomra nagyon kedves zenekar, a ManGoRise jött koncertezni Székelykeresztúrra. Öt éve ismerem a bandát, meg is beszéltük, hogy koncert után találkozunk. A rendezvényhelyszín tulajdonosa szólt, hogy még lesz ott egy mozgássérült személy, és külön a számunkra elkülönítenek egy részt, ahonnan jobban élvezhetjük a bulit. Ezen nagyon meglepődtem, mert tapasztalatom szerint Erdélyben elég ritkán talál az ember mozgássérülteknek fenntartott helyet. Aznap volt egy epilepsziarohamom, mégis azt mondtam édesanyámnak, hogy csak azért is muszáj eljutnom a koncertre. Mintha éreztem volna, hogy itt valami nagyon jó fog történni. Amikor megérkeztünk, és láttam, hogy hoppá, valaki tényleg van itt, inamba szállt a bátorságom, megszólalni sem mertem. Láttam, hogy Dalma mennyire jól érzi magát az akkor koncertező Soulwave zenéjére, olyan hangosan üvöltötte a dalokat, hogy konkrétan a zenekart nem is hallottam. Egyszer aztán a nagybátyja megkérdezte tőle, hogy van-e kedve beszélgetni velem. Eleinte tétovázott, de aztán odafordult hozzám, elmesélte, miért jött, és megkérdezte, hogy nem tudok-e segíteni neki abban, hogy interjút készítsen a ManGoRise-zal. Erre aztán megjött a bátorságom, és ráírtam Bartha Ákosra, a frontemberre, hogy ideugrana-e öt percre, mert van mellettem egy csodálatos lány, akivel jó lenne egy kicsit beszélgetni meg egy képet lőni. Öt perc sem telt el, jöttek is Ákosék a közönségen keresztül. Dalma rögtön bemutatkozott, és megkérdezte, hogy készíthet-e valamikor velük egy interjút. Azt gondoltam magamban, ilyen nincs, hogy valaki ennyire bátor legyen, hiszen én több éve ismerem a zenekart, és köszönni is alig merek nekik Facebookon. A srácok azonnal igent mondtak, ráadásul két pólót kaptunk tőlük ajándékba, most is azok vannak rajtunk. Az ezután következő Republik-koncerten már együtt énekeltük Dalmával az összes dalt. Amikor felcsendült a Ha itt lennél velem…, reszketve, de megfogtam a kezét. Mindenki, aki a koncerten látott minket, azt hitte, hogy évek óta együtt vagyunk.

A váratlan üzenet 

– Abban a pillanatban, amikor Lackó megfogta a kezemet – vette át a szót Dalma –, megmagyarázhatatlan érzés futott végig rajtam. Az járt a fejemben, hogy Úristen, talán ő lehetne az enyém. Fél éve azon kesergek, hogy nekem sosem lesz párom a sérültségem miatt, és amikor ő megtette felém az első lépést, fel sem tudtam fogni, hogy ebből nemcsak barátság, hanem szerelem is lehet. De miután az egész koncert alatt nem engedte el a kezemet, azon kezdtem tépelődni, hogy merjem-e megkérdezni, hogyan tudnánk megölelni egymást. Aztán nyilván nem kérdeztem meg, de ahogy a koncert után beültünk az autóba, bejelöltem a Facebookon, és átküldtem neki a zenekarral készített képeket. Ettől kezdve folyamatosan beszélgettünk. Két nappal a megismerkedésünk után, 25-én szintén nagybátyámmal Demjén Ferenc-koncerten voltam a Kolozsvári Magyar Napokon. Akkor már egész más volt hallgatni a szerelmes dalokat, mint korábban. Bátyám levideózott, amikor a Hogyan tudnék élni nélküled? című dalt énekeltem, és elküldte a felvételt Lackónak. Én erről persze nem tudtam. Amikor a koncert után hazaindultunk, csak annyit láttam a Facebookon, hogy: „Kedves Máté Dalma, szeretlek”. Azóta is ahányszor ez a pillanat eszembe jut, könnybe lábad a szemem, mert a velem egykorú ismerőseim közül, akik elmondásuk szerint megélik a szerelmet, kevesen kapták meg azt a lelki ajándékot, amit én. 

– Féltem attól, hogy túlságosan gyors lesz Dalmának ez a vallomás – szólalt meg újra Lackó –, de úgy éreztem, hogy ha ezt a lehetőséget elszalasztom, soha többet nem lesz ilyen az életemben. Dalmával ellentétben nekem nem adatott meg sok alkalom arra, hogy az otthoni környezetemből kimozduljak, és nagyon nehezen kezeltem a magányt. Az internet mentett meg a teljes elszigetelődéstől, azt is szoktam mondani, hogy ha negyven évvel ezelőtt születtem volna, még húszévesen belepusztulok az unalomba. Én nem tudok olyan könnyen barátkozni, mint Dalma, a legjobb barátaim pedig a határon túl, Csepregen és Budapesten élnek.

Családi összefogás a kilométerek ellen 

– Már a megismerkedésetekkor tudatosultak benned a Dalma iránti érzelmeid, vagy csak pár nap múlva, amikor azt a bizonyos üzenetet küldted? – kérdeztem.

– Korábban mindig úgy gondoltam, hogy nekem egy egészséges párra lenne szükségem, mert nagyon sok mindenben segítségre szorulok, abban is, hogy lefeküdjek, felkeljek vagy elmenjek az illemhelyre. De amikor megláttam Dalmát, és megtapasztaltam, hogy nemcsak az édesanyja, de még a nagynénje, nagybátyja is mennyire segítőkészen viszonyul hozzá,   rájöttem, hogy ez csak egy félelem volt, amit közösen le lehet győzni. Azóta is a családunk minden tagja azért küzd, hogy a 170 kilométernél nagyobb távolság ellenére minél többet tudjunk találkozni.   

– Bennem is sokáig az a vízió élt – kapcsolódott rá Dalma Lackó gondolatmenetére –, hogy nem szeretnék sérült párt magam mellé. Nem azért vélekedtem így, mert lenézném a sorstársaimat, egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy szabadon tudjak élni, olyasvalakit kell kapnom, akinek nincsenek ilyen jellegű korlátai, és így nem lesz szükség a folyamatos szülői jelenlétre. De amikor Lackóval először kezdtünk beszélgetni, úgy éreztem, mintha egy emberöltő óta ismernénk egymást. Emiatt is mertem hagyni, hogy vigyen a hullám, lesz, ami lesz. 

– Milyen gyakran tudtatok találkozni az elmúlt időszakban? – hozakodtam elő újabb kérdésemmel.

– Csak egyszer fordult elő, hogy egy hónapban ne találkozzunk többször is. Valahogy mindig összejöttek az alkalmak, vagy Lackóék jöttek orvoshoz Marosvásárhelyre, vagy már annyira szenvedtem a hiányától, hogy kisírtam édesanyámtól egy látogatást hozzájuk – mesélte Dalma, a párja pedig hozzátette, hogy a virtuális térben mindennap töltenek közös időt, a legrövidebb ilyen beszélgetésük egy órát tartott, a leghosszabb pedig szinte egy egész napot.

– A mindennapjaimat is úgy tervezem meg, hogy ha van tíz perc szabadidőm, mindjárt őt hívom fel. Még a tanulás is gyorsabban megy, mert tudom, hogy utána beszélhetünk. Rendszerint este 9-től 11-ig vagyunk így együtt, csak akkor nem, ha reggel 7-re kell iskolába mennem – árulta el a katolikus líceum tizenegyedik osztályába járó lány.

Zene, könyvek és az első vita 

A közös témák számbavételekor a zene került az első helyre – hiszen mindketten nagy bulisok –, a másodikra pedig az irodalom. Dalma tavaly februárban vett részt Lackfi János online kreativírás-kurzusán, és Lackónak is meghozta a kedvét ehhez, így az amúgy is témagazdag és rendkívül szabad beszélgetéseikben még több lett a közös pont. 

– Volt-e már vitátok, összezörrenésetek az öt hónap alatt? – fűztem tovább a kérdések sorát.

– Pár napja előjött belőlem egy kis hiszti – vallotta be a fiatalember. – Amíg nem ismertem Dalmát, a barátaim voltak számomra a legfontosabbak. A szerelmünk kezdetétől eléggé háttérbe szorítottam őket, csak akkor beszélgettem vagy játszottam velük az interneten, ha Dalma szólt, hogy gyógytornára vagy interjúzni megy. Hiányoltam egy kicsit a haverokkal töltött időt, de amikor egy fáradt pillanatomban emiatt kifakadtam, Dalma nagyon megértően reagált.

– Mégis mindig, amikor a barátok várják, kérlelni szoktam, hogy maradjon még öt-tíz percet velem. Sosem gondoltam volna ezt magamról. Az, hogy ő bejött az életembe, egy nagyszabású önismereti folyamat is számomra – egészítette ki Dalma párja szavait.

„Amíg odahajolhatok hozzá…”

Ez a különlegesen szép párkapcsolat nemcsak lelki erőforrást, hanem kölcsönös gyakorlati segítségnyújtást is jelent a fiatalok életében. Dalma a tetraparézise miatt az interneten főként hangüzenetekkel kommunikál, a billentyűk nyomogatása ugyanis nehezére esik, ezért Lackó már a kapcsolatuk elején felajánlotta, hogy bármit – iskolai leckét, e-mailt, irodalmi alkotást – begépel neki. Egy régebben írt, újabban átdolgozott, a Litera-Túra Művészeti Magazinban nemrég publikált szövege, amiben a betegségét szólítja meg megható őszinteséggel, szintén a fiatalember segítségével ért célba. 

László Duschenne-féle izomsorvadásban szenved, de ennél sokkal jobban megnehezítették az életét a gyakori epilepsziás rohamok. Dalmának és a családjának köszönhetően találta meg azt az orvost, aki segített neki kiszabadulni ebből a lélekölő állapotból, a szerelmének pedig sikerült az, ami az édesapjának nem: lebeszélni a krízisek jelentkezésében szerepet játszó kólaivásról.

Beszélgetésünk végére hagytam a kérdést, amihez jó ideig gyűjtöttem a bátorságot:

– Hogyan tudjátok megélni a testiséget a kapcsolatotokban?

– Én boldog vagyok, ha meg tudom Dalmát ölelni, vagy tudok neki egy őszinte csókot adni. Amíg a szerelmem minden szavamat meghallgatja, és érzem, hogy a karjai között az elferdült gerincem kiegyenesedik, nem gondolom, hogy azt a fajta intimitást annyira erőltetni kellene. Talán majd egyszer annak is eljön az ideje – szögezte le Lackó.

– A mi közös csomagunkhoz a család is hozzátartozik, ezért az intimitás fogalmát egy kicsit át kellett értékelni – fűzte hozzá Dalma. – Amíg a „kedves” tetraparézisem megengedi, hogy valamennyire fájdalommentesen oda tudjak hajolni a páromhoz, és meg tudjam őt csókolni, hálás vagyok az égnek.