Kisiskolásként járt a kezemben először – és lett az enyém gondolkodás nélkül – az a csodavonalzó, amely mozgatásra váltogatta arcait. Nem az iskolakezdés egyre érzékelhetőbb közelsége, hanem éppenséggel egy virtuális, városbeli esti séta juttatta eszembe a bűvös tanszert.
Kisiskolásként járt a kezemben először – és lett az enyém gondolkodás nélkül – az a csodavonalzó, amely mozgatásra váltogatta arcait. Nem az iskolakezdés egyre érzékelhetőbb közelsége, hanem éppenséggel egy virtuális, városbeli esti séta juttatta eszembe a bűvös tanszert. Médiacsatornák közt keresgélve hirtelen olyannak láttam a körénk rajzolt világot, mint azt a hajlítható, görbíthető vonalzót. Ha távolabbról nézem, csupa lármás, indulatoktól izzó képet mutat – kétségbeesett, dühös tiltakozókét, akik törve-zúrva követelik akaratuk teljesülését a fővárosi tereken a népszavazás érvénytelenné nyilvánítása után, és olyanokét, akik győzelmi mámorukban már a kormány bőrére isznak. Ha magam felé fordítom a „vonalzót”, csupa élénk szín, zene, ujjongó létöröm kerít hatalmába. Nyárarcú, fényéhes „törzsek” özönlik el a Maros-partot, kicsit odébb, a város szívében barokk zenére ébred a Teleki Téka, közben televíziós szakemberek ülnek le egymás mellé tizedszerre, hogy figyelmükkel megtiszteljék az elmúlt hónapok munkáját. Múzsáknak menedéket nyújtó, békességes szigetnek ígérkezik ezekben a napokban Marosvásárhely és környéke. Mondom, ígérkezik, nem zárom ki ugyanis annak a lehetőségét sem, hogy a távolabbi képek ide is átvetítődnek. Nem is olyan rég hosszú hónapokig sziszifuszi elszántsággal gyülekeztek a főtér különböző pontjain az államelnök menesztését követelő polgárok. Miért ne csatlakoznának most is a központi megmozdulásokhoz? Elvégre az ilyen akciók megtörik a munka nélkül, pénztelenül töltött hetek, hónapok egyhangúságát, és talán azt az illúziót keltik a tüntetőkben, hogy jelenlétükkel, hangjukkal a hétköznapi túlélésnél nemesebb célért, az országsors jobbra fordításáért tesznek valamit. Az elmúlt időszak igazolta, mennyire téves ez az elképzelés, de ez korántsem biztosíték arra, hogy nem teremnek újra úton-útfélen tiltakozó tömegek. Természetesen nem elmarasztalni, bírálni szándékozom a megmozdulókat (ha egyáltalán lesznek), csak azt remélem, hogy a várható politikai villámoktól függetlenül ez a hétvége a múzsáké, a kortalan fiatalságé, az öröm forrásáé marad Marosvásárhelyen. Ha így lesz, akkor erre a röpke időre elfelejthetjük forgatni az „országléniát”. Akkor az sem baj, ha összefolynak a centiméterek, és már azt sem tudjuk, számunkra hány arasz jutott. Elég, ha magunk felé fordítjuk azt a vonalzót, és nem hagyjuk elkalandozni tekintetünket arról, ami elénk tárul.
