2022. augusztus 9., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A hideg és kiállhatatlan télből menekültünk el néhány napra az enyhébb mediterrán télbe. Menekülésünk nem volt szégyenletes futás, sokkal inkább megkísértett bennünket a felfedezés izgalma, az utazás vágya, a kimozdulás imperatívusza. Most is Spanyolországra esett a választásunk, mint a tavaly ősszel, ám ezúttal Madridtól 300 km-rel északkeletebbre kötött ki velünk a Kolozsvárról induló Wizz Air járat. Zaragozában.

A városról, bevallom, nem sokat tudtam, valami derengett egyetemes történelmi tanulmányaimból, de Itália mindeddig sokkal közelebb állt hozzám. A város az Ebro partján fekszik. I. sz. 24-ben alapították, meghódították, kiépítették a rómaiak, lerombolták a kelták, meghódították az arabok a VIII. században, majd a XII. század végén a keresztények vették be a várost, amely akkorra már régóta az aragóniai tartomány fővárosa volt. Ma is az – a móroktól maradt, csodálatosan helyreállított várkastélyban, erődítményben van Aragónia autonóm tartomány parlamentje. Az ülésterem bejáratánál egy parlamenti patkóban minden képviselő neve és portréja is fel van tüntetve. A várban a mór stílus (á la Alhambra) keveredik a spanyol gazdag díszítésű reneszánsz művészettel, ámulatra méltó mennyezetekre tekinthet fel a látogató a trónteremben és a palota többi termében, ahol az aragón uralkodó család élt és kormányzott. 

Székesegyháza, a Miasszonyunk Pillar az Ebro folyó partján álló hatalmas épület. Déli oldalánál terül el a 660 ezres város főtere. Az ún. mór-keresztény művészet egymásra hatásából született mudejar stílus jegyei uralkodnak az épület küllemén, bent tobzódik a végtelenül komplikált, szemkápráztató, megunhatatlan sokaságú variációval díszes barokk imádat, a kupola mennyezetét Goya festette. (Van Goya-múzeum is, újságíróknak kedvezménnyel.)

A főtéren áll, ahogy illik, a városháza, előtte szombaton a városházi alkalmazottak egy csoportja, gépkocsivezetők, villamoskalauzok tüntettek hangos szóval, zenével, lármával, összeütött vaslábasokkal magasabb bérért. Szenvedélyes két óra kiáltozással, molinókkal, transzparensekkel. A kiszálló tévé riporterétől tudom, akit kérdőre fogtam angolul. Gyönge jegyei lehettek a suliban idegen nyelvből.

Nem tudom, milyen eredménnyel zárult a megmozdulás, tény azonban, hogy a közlekedés zavartalan volt, a piros-ezüst színű villamosok csöndesen úsztak a főbb utcákon, autóbuszok álltak meg percenként a Spanyol téri végállomáson. Az elégséges szolgálatnál jóval több jármű közlekedett. Igaz, mi egyet sem vettünk igénybe, kivéve a bejövetel és kikocsikázás félóráit, amikor taxiba vágtuk magunkat, és behajtattunk, illetve kiautóztunk a reptérre. Szerény acélvázas csarnok, a hivatalnokok piszmognak, a százméteres sorban állás emlékeztetett arra, ahogy egykor Ferihegyen az oroszlánfuttatóban álldogáltunk mi, fapadosokra érdemesült európai (másod)polgárok. Egyébként mindenütt maszkolnak, és betartják a megkívánt távolságot. A vendéglátóipar ennek ellenére sem pang. (Egy kocaközgazdász megállapításaiból.)

A várost rengeteg torony jellemzi, díszített templomok sokasága. Minden szentnek van ám kőből épített csodacsarnoka. Fényképezni való város. Ezúttal japán turisták nélkül. Valószínűleg mi képeztük pillanatnyilag az idegenforgalmat. Ennek okán alig találtam egy-két üzletet, újságosstandot, ahol képeslapot és bélyeget lehetett vásárolni. Szuvenírboltok is ritkán fordulnak elő. A Covid és a tél lenne az oka?

Szállásunk a városközpontban helyezkedett el – nem tudom, hogy a keleti szélesség és a déli verőfény hányadfokán, de az elegáns sétálóutcából, az I. Alfonz királyról elnevezett korzóból nyílt. A belváros épületeinek stílusa minden korszakot jól tükrözött, a középkortól a harmincas évekig és az avantgárd építészetig minden megtalálható volt. Az utcák tiszták, egyenesek, sakktáblaszerű utcahálózattal. Néhol pálmafák emlékeztettek a délutáni órákban +16 fokig is felmelegedő januári télben arra, hogy Vásárhelynél jóval délebbre járunk, bár a tenger, a Mare Nostrum messze van Zaragozától.

Rengeteg kávéház, élénk kávéházi élet, ami késő délutántól éjfélig is elnyúlik, sok ember az utcákon, fiatalok és öregek, kutyások, pletykás, bundás, öreg, túlékszerezett nők, agyondolgozott, reszketeg bankárok és nyugalmazott vezérigazgató öregurak kávéznak, kurizálnak a teraszokon is – január ide, január oda –, hatalmas gázlángoszlopok tövében ülnek az utcasarkokon, zárt, kedves kis tereken, benyílókban, árkádok alatt, szökőkutak és mesterséges vízesések szomszédságában, és beszélnek, beszélnek. A kávé erős és olaszos, a croissant kifogástalan, az árak mérsékeltek. Alighanem a spanyol nyelvben a halk kifejezés mint beszédstílus nem ismeretes. Az üzletek délben bezárnak, délután, estefelé kinyitnak, a fogyasztó közönség szokásaihoz alkalmazkodnak.

Bejárható város. Befogadó, kedves. Előzékeny emberek és kiszolgálás, vonzó üzletek, rengeteg. Minden emeletes ház földszintje boltokkal van megrakva. Játék és élelmiszer, optika és műszaki cikkek, műszerek, háztartási gépek, bútort és belső dekorációt kínáló szalonok, rengeteg lottóárus, teabolt, trafik, pékség. Nagy, fehér papírzacskót cipelő, elegáns nők valamely világmárkás bolt cégjelzésével sietnek tova. A szolgáltatást végzők nem beszélnek angolul, gondolom, a dél-amerikaiakhoz vannak szokva, akikkel nem merülnek fel nyelvi nehézségek. Még a hotelben is – különben háromcsillagos, kitűnő szálláshely – olykor nagyobb mozdulatkultúra árán tudtuk magunkat megértetni. 

Az egykor engedélyezett bikaviadalokra épített, csodás sárga aréna nem látogatható, ezzel szemben mindig elámultunk a vásárcsarnok bőséges hús- és zöldség-, gyümölcskínálatán. A zaragozai vásárcsarnok díszes szecessziós építmény, mint pesti kortársai. 1903-ban épült. Egyetemi város 1542 óta. (Vásárhelyen abban az esztendőben kétszer is országgyűlést tartottak. Ekkor valamivel népesebb lehetett városunk.) A klinikai hálózat Miguel Serveto (1511-1553) spanyol orvos, tudós, reformátor nevét viseli. Mi úgy ismerjük mint Szervét Mihály – Sütő András drámájából, a Csillag a máglyán-ból. Különben a város egyetemén tevékenykedett az 1906-os megosztott Nobel-díj egyik nyertese, Ramon y Cahal orvos, az idegrendszer kutatója, és itt született Buñuel filmrendező, valamint számos író, akiknek nevét sajnos nem ismertem. Valószínűleg az aragónok is így vannak velünk. De ők nem járnak hozzánk diót szedni. Mint honfitársaink epret. És koldulni.