2022. augusztus 12., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ha visszatekintünk és visszaemlékszünk a gengszterváltást követő, immár több mint harminc évre, azt láthatjuk, hogy olyan volt ez az időszak, mint a haragos tenger. Szűken csapó, magas hullámok és mély hullámvölgyek követték egymást a természet természetéhez hasonló kiszámíthatatlansággal, hol pocsékul éltünk, hol jobban, hol ismét rosszul, jött és ment temérdek politikus, populista és korrupt társaságok cibálták ide vagy oda az országot, amikor jobban ment a sorunk, annak később ittuk meg a levét, de ez még a jobbik eset – akkor volt igazán kakesz, amikor csak ittuk a levet, és nem is ment jobban a szekér. Tegyük félre a szakmát, a politikai és közgazdasági kimagyarázatok terrabájtjait, és gondolkozzunk egy pillanatra a hétköznapi ember szemszögéből, aki nem érti, nem is akarja érteni a háttérben zajló folyamatokat, és nem is kell megértenie őket: egy ideális(abb) világban ez nem az ő dolga, ő azért fizet adót, és szavaz bizalmat bizonyos embereknek, pártoknak köröknek, hogy ők vigyázzanak rá, a megélhetésére, a munkahelyére, a pénzére. Azok pedig, akiket oda juttatott, azért kapják a vastag fizetésüket, hogy eme többmilliónyi ember kívánságának eleget tegyenek. És ez a kívánság egyszerű: éljünk jobban, vagy ha lehet, jól. Az olyan banálisnak ható tényezőktől, mint a kenyér ára, az egészségügyi ellátáson át az autópályákig. Mondom, ideális világban. Ez pedig visszavezet a haragos tenger és a hazai életszínvonal közötti párhuzamhoz, amely természetesen hamis – a haragos tenger jelensége különböző légköri frontokkal és áramlatokkal könnyedén megmagyarázható, valamint a tenger mint olyan nem rendelkezik intelligenciával. Az életszínvonalat alakító homo sapiens (?) azonban igen, állítólag. Így ezen életszínvonal kiszámíthatatlan természete, magas hullámai és mély völgyei iránt felelősséggel tartoznak valakik, és nem azok, akik az Árvácska utca B-ben kavargatják a húslevest, vagy reggeltől estig melóznak a gyárban. Vagy akárhol. Mert miért is melóznak? Lassan, de biztosan – igazam ne legyen! – eljutunk ismét a kilencvenes évek vadkapitalista korszakának nívójáig. Oké, annak idején a negyedbeli kölykök laposra nyomták orrukat nyugati ismerőseink szivar Audi 100-asának ablakain, miközben a nyáluk folyt a kilincsre, idáig valószínűleg nem jutunk el, azért volt fejlődés is (egy kicsi). Szóval, miért is? Azért, hogy kifizessék a számláikat, adóikat, vegyenek valami kaját, jusson pénz üzemanyagra és… nagyjából ennyi. És ők még szerencsések. Ha van több gyerek, ha van hosszan tartó betegségben szenvedő a háznál, az sokak számára már nagyon megterhelő pluszkiadást jelent. A szegénység ördögi körforgása kezdi ismét felütni a fejét: az ember azért dolgozik, hogy egyék és azért eszik, hogy dolgozzon. És hogy legyen egy tető a feje fölött. És semmi több. És ez nem egyéb a rabszolgaságnál. Az elpazarolt életnél. Nem több egy fogaskeréknél a gépben, amelynek a szoftvere tudomást sem vesz a fogaskerék létéről. Ismét e felé tartunk. És ne mondjátok, hogy igen, de háború van, aszály van, államadósság van, geopolitika van s a többi. Nem érdekel. Mindig van valami. Miközben a legtöbbször semmi sincs. Lassan már csak annak örülhetünk, hogy legalább béke van. Egyelőre. Gondoltátok volna ezt, mondjuk három évvel ezelőtt, márciusi rügyfakadásban, délután fél hatkor?