Gáspár Loránd itthon
Hölgyeim és uraim, kedves vendégek, kedves marosvásárhelyiek!
Sok adósságunk van nekünk itt Marosvásárhelyen. Adósak vagyunk egymásnak is, de még inkább azoknak, akiket a történelem arra kényszerített, hogy elmenjenek innen, ahol születtek. Gáspár Loránd, vagyis Lorand Gaspar tizenkilenc éves fiatalember volt, amikor 1944-ben el kellett hagynia a szülőföldjét. Sőt, igazság szerint nem ő hagyta el Erdélyt, hanem Erdély hagyta el őt, akárcsak még sokakat. De soha nem felejtette anyanyelvét és kultúráját, pedig máshol lett belőle jelentős költő meg kiváló orvos.
2001-ben találkoztunk Párizsban, ő fordította le egy kötetnyi versemet franciára, és ki tudja, talán azért vállalta ezt, mert marosvásárhelyi vagyok. Így van, nem felejtette el ezt a várost. Inkább mi feledkeztünk meg róla. Ha most megkérdeznénk találomra néhány járókelőt, nem tudom, hányan hallottak róla. Életének nagy részét Franciaországban, illetve Jeruzsálemben és Tuniszban élte le, francia költő volt, de verseiben ott van a nosztalgia, ott van az édesapa tragikus sorsa, ott van az édesanya szeretete, ott van a távoli gyerekkor is. Együtt mutattuk be a könyvemet akkor egy párizsi könyvesboltban, és dedikálta nekem ő is egy francia nyelvű kötetét, a Patmost szép magyar nyelven. Előveszem néha, csupa fájdalom, de csupa bölcsesség is. És ha jól olvassuk, rá kell jönnünk, hogy csupa emlékezés.
Köszönöm azoknak, akik ezt a konferenciát megszervezték, és az emléktáblát elképzelték, majd kivitelezték, hogy helyettünk is törlesztettek valamennyit a közös adósságból. Hátha most már ismét itthon lesz ezen a helyen. Milyen különös jelkép ez: egy nagy francia költő, akivel magyarul beszélgettem valaha Párizsban, de beszélhettünk volna románul is, mert természetesen tudott románul. A mai Európa ilyen, és ezután is ilyennek kellene lennie. Gáspár Loránd üzenete ma különösen időszerű.
Markó Béla
* Elhangzott Marosvásárhelyen 2025. február 28-án az emléktábla avatásán
