Sült gesztenye illata járja át november első estéjét. Az élet erős, mindenen áthatoló, megtartó illata. Jó belekapaszkodni, kicsit eggyé válni vele, hiszen kiemel, kiszabadít az elmúlt idő öleléséből, a követelőzve elénk járuló emlékek körtáncából.
Gyertyafüst száll mögöttünk a félhomályban, gyorsan illanó, mint a pillanat. A gesztenyeillat szívderítőbb, már maradandóságánál is fogva. Pedig kapuzárás után még sokáig beszélgetnek egymással a temetőkertben hagyott gyertyák. Fénnyel, füsttel értekeznek, de az is lehet, hogy mindössze monológokat sorakoztatnak egymás mellé, elé, mögé. Ahogy legtöbbször mi magunk is, akik meggyújtjuk a pislákoló földi jeleket, üzenetként a fölöttünk őrködőknek.
Nagykorúvá érett fiammal élete első esztendejétől minden világításkor együtt keressük fel anyai nagyszüleim nyughelyét. Azokét, akiknek gyermekkorom békéjét a leginkább köszönhetem. Négy éve még hárman álltunk meg az ismerős sírnál, édesanyám a virágokat rendezgette, a fiam a gyertyákat ébresztette sorra fel, én pedig csak úgy „elvoltam” az imáimmal kettejük között. Mindig ez volt a szereposztás, három éve azonban – mióta földi létünkben meggyérültünk –, én lettem a virágrendező. De nemcsak ebben változott a kép. Édesanyám égbe költözése után közel egy évig nem jártam a temetőben, azt ugyanis, ami fizikai valójából maradt, más formában és máshol őrizgetjük. Amikor a máig feldolgozatlan veszteség utáni november elsején a fiammal újra elvittük gyertyáinkat és virágainkat a nagyszüleim sírjához, friss koszorúk fogadtak. Hamar összeállt a kép: meg kellett volna hosszabbítani a nyughely megváltásának idejét, de mivel mi kizárólag világítani jártunk oda évente egyszer – édesanyám lévén a rendszeres sírgondozó –, elvesztettük az emlékhely birtoklásának jogát. Talán lesznek, akik megbotránkoznak a hanyagságomon, állok elébe. Annál is inkább, mivel jól tudom, hogy a nagyszüleim és köztem sohasem szakadt meg az élő lelki kapcsolat. Azt persze nem állíthatom, hogy nem bántottak a történtek, a családi hagyományról azonban ezután sem mondtunk le. Ugyanúgy eljárunk az első novemberi estén az ismerős sírhoz – még ha a nagyszüleim nevét viselő márványtábla helyén más tábla és név vár is ránk –, én elrendezem a virágokat, a fiam a gyertyákat ébresztgeti. Jó szokásunkhoz híven mindig a késői órákban, az utolsó látogatók között végezzük el ezt a néma szertartást, így nem kell attól tartanunk, hogy a nyughely új bérlőivel egyszerre érkezünk. Kicsit úgy megyünk oda, mint a tolvaj. Visszalopjuk magunknak egy negyedórára, húsz percre a földi és égi tartományok találkoztatásának jogát.
A fényszigeteket szülő temetőkertből mindig az élet kézzelfogható, ízes, zajos színtereire vezet az utunk. Beülünk valahova, és eszünk, iszunk valamit. Sült gesztenye helyett, mert az nem a kedvencünk. De a lényeg ugyanaz: együtt vagyunk.
Személyes forgatókönyvünk ismeretében és mások szokásrendjéből kiindulva is úgy érzem: ez az este tulajdonképpen rólunk, földi valónkban ismert és ismeretlen dimenziók közt ide-oda rebbenőkről szól. Eltávozott, magasba költözött szeretteink a mindent látó és értő, bölcs hallgatóság, a főszereplők azonban mi vagyunk. Mi, az esetlenül fényeket gyújtogató, kialudt gyertyalángjainkat újra meg újra fellobbantó emlékezők, az emlékfények mellett melegedők.
