„Ez a nap más, mint a többi”
2025-01-20 15:00:00
- Kuszálik Péter
„Másként kelt fel reggel a nap, és másként járt a hold…” Amióta Halász Judit beillesztette ezt a nótácskát a születésnapi köszöntők közé, azóta a honfitársaink x százaléka ezt énekli a „Nőj nagyot a jóban, mint murok a hóban” típusú jókívánság mellé. Része lett a családi hagyományoknak, lassan ezt is fölvehetik a hungarikumok közé. Péntektől viszont további jelentéssel bővült ez a hasonlat (rigmus?). Máris mondom: január 17-én reggel ezzel indította az év első rádióinterjúját az Indiából visszatérő magyar miniszterelnök: „Ma péntek van, de hétfőtől vagy kedd reggeltől egy más nap kel fel a nyugati világ fölött”, majd azzal folytatta, hogy most „minden meg fog változni”, és „véget ér egy keserű, nehéz és fájdalmas kudarcokkal tarkított négy év”, aminek „már az eleje is rosszul indult”. Mit lehet erre mondani? Isten adja, hogy így legyen! Mire utalt a nemzet vezetője? A ma embere tudja, ezért csak az utókor olvasói számára tisztázom: 2025. január 21. a régi-új amerikai elnök első munkanapja. A reménykedés pedig annak szól, hogy az újvilági elnök majd jó irányba fordítja a kormánykereket. (Én ebben körömfeketényit sem hiszek, de ez legyen az én bajom.)
Gyárfás bá’ két társadalmi rendszert ért meg, ráadásul néhány esztendei szibériai hadifogságot is, emiatt meg tudtam érteni, hogy esténként miért hallgatta olyan reménykedve az Amerika Hangja rádióadót. Sajnos nem érhette meg, hogy finom amerikai cigiket szívhasson, mert még a gengszterváltás előtt elvitte a napi másfél pakk ’sima kárpáci’. Sorsunkban az volt közös, hogy mindketten kipróbáltuk az Erdély földjén dúló rendszereket: ő előbb a fehéret és utána a vöröset, én meg fordítva. Abban különböztünk, hogy ő visszakívánta a régit, én meg nem. A megélt harminc kormány politikájában seregnyi kivetnivalót találtam, nem csoda, mert én se jobbos, se balos nem voltam, hanem az ’arany középút’ 33. árnyalatát választottam. Ha végigtapogatjuk a történelem fonalát, számtalan bogot és szálhibát találunk. Mindig akadt egy-egy diktátor, aki a szomszéd (és távolabbi) népek leigázását tűzte ki célul, s a nép – ahelyett, hogy karóba húzta volna a gonoszt – harci dobok ütemére lépve követte a vérszomjas vezért. Napóleon és a Führer megérte a legyőzetését (Mussolini pedig a saját akasztását), mert egyikük sem vetett számot az intéssel: „aki kardot ragad, kard által vész el”. S azzal sem számoltak, hogy Tél tábornok ellenében minden hadi csel megbukik.
Erdély püspöke így figyelmeztette a hallgatóságát (Kolozsvár, 1937. febr. 28.): „Az új Dzsingisz kánnak, aki keleten halottaiból feltámadt, és újra megjelent a történelem színpadán, a barbár serege már ott áll mindenütt a keresztény kultúra kapui előtt, hogy várainkat megostromolja, a keresztény tömegeket is rabszolgává tegye, értékeinket elrabolja, a gyermekekből janicsárokat neveljen szüleik és hazájuk ellen, s egyetemessé tegye azt az irtózatos terrort, mely ma Oroszország határai között már az emberiség egynegyedét két évtized óta fojtogatja.” (Márton Áron hagyatéka sorozat, 18. kt. 95. p.) A hasonlat a Sztálin-féle rendszer vallásellenességére és világhatalmi törekvéseire utalt.
A 20. századra nagyjából kialakult a világ megosztottsága, változó összetételű táborokkal, amelyek az országok érdekei mentén körvonalazódtak. Jellemző módon átállások is előfordultak: szövetségesből ellenség és viszont. Vélhetően azért, mert a háborúkat nem az úri kaszinók illemkódexe szabályozta. 1945 után átrajzolták Európa térképét, s a ’béketábor’ olyan harcba kezdett, hogy kő kövön nem maradt. (Korabeli kocsmai kommentár: olyan a békeharc, mint kuplerájban küzdeni a szüzességért.) A megosztottságot akár természetes dolognak is tekinthetjük, elvégre fény nélkül nincs árnyék, s a botnak is két vége van. Khm. A nemzet vezére úgy véli, hogy annyi rossz után már csak jó következhet, én azonban úgy vélem: hátha még nem értünk a gödör aljára, s a holtbiztosnak prognosztizált emelkedés csak később következik be. (Meg aztán: az eredményt csak a meccs lefújásakor tudjuk meg.) Péntektől vasárnapig néhány olyan dolog történt, ami óvatosságra int: 175 millió ember ordítása behallatszott a Fehér Házba, s a minap betiltott közösségi portált az új elnök már visszakapcsoltatta: mert az érdekek s a pénz azt diktálta, s azt is tudta, hogy a tömeg kövenként hordaná el a palotáját, ha nem teszi meg.
A történelem- és politikatudomány szakemberei megalkották a bipolaritás fogalmát: „A nemzetközi hatalmi viszonyok olyan rendszere, melyet két nagyhatalom (jelenleg a Szovjetunió és az USA) meghatározó szerepe jellemez, s amely meghatározza a többi (szövetségi rendszerükbe bevonni vagy abban megtartani kívánt) ország nemzetközi szerepét is.” (Akadémiai kislexikon, 1989). A Szovjetunió helyett ma a módosított nevét kell beírnunk, s a közben kinőtt további pólusok, bütykök és dudorok miatt már multipolaritásról beszélünk; csak még a hatalmi központok száma vitatott. Folyosói hírek szerint kialakulóban van egy új rendszer, az anokrácia. Ez a rendszer „egyfajta ötvözete a demokratikus és diktatórikus jellemzőknek. Ezáltal az adott állam megközelíti, de nem éri el az autokráciákra jellemző szélsőséges állapotot. Engedélyezi egyes ellenzéki csoportosulások létezését, de politikai részvételét erős korlátok közé szorítja. Továbbá rendelkezik olyan demokratikus intézményekkel, amelyek lehetővé teszik a politikai versenyt.” Ha a vizet a tűzzel össze lehet békíteni, akkor az anokrácia is kialakul lassan. Ez már a jövő zenéje, ámde én „a jövőt nem sejthetem (…), ahogy lesz, úgy lesz”.
