Vicc ide, vicc oda, a humornak annyi! Minden kimondható, és mindent ki is mondanak. Minden szinten, a legfelsőbben is. Sőt talán ott leginkább. Közéleti, politikai polcokon, ahol a legkevésbé számítanánk az ocsmány beszédre, szellemtelen, humortalan „szellemeskedésre”. Mégis szinte nap mint nap találkozunk ilyesmivel a parlamentben, nyilvános politikusi akciók, médiaszereplések során. A politikusok elvették volna a humoristák kenyerét? Aligha, hiszen az igazi, igényes humor nem a trágárságon alapszik, ha a valódi humoristák néha meg is engedtek maguknak egy-egy „illetlen” beszólást, nem ez tette közkedveltté, megbecsültté őket a köztudatban. Sokkal inkább az, hogy megfogalmazták, kimondták, leírták, ami a közvéleményt izgatta, és amit az erejével visszaélő hatalom a visszásságaiból, túlkapásaiból leplezni akart. Ez a humorista, szatirikus szándék veszéllyel is járhatott, diktatórikus körülmények közt mindenképp, mégis voltak, akik felvállalták, a meghunyászkodó nép nagy örömére. Emlékszem, gyermekkoromtól milyen élvezettel hallgattuk a rendszeres rádiókabarékat, a szilveszterieket különösen. Egy-egy jó poén hamar szállóigévé vált, aki csak tehette és merte, kajánul ismételgette, utánozgatta Hofi és kiváló társai bátor bemondásait. A mostani évváltó estén, éjszakán hiába csúsztatgattuk a rádiók keresőjét, nem akadtunk aktuális politikai kabaréra. De így van ez már egy ideje, kimúlt e sokáig népszerű szórakoztató műfaj. A televíziós csatornákról is. Szó se róla, a stand up comedy nagy keresletnek örvend, az újabban Marosvásárhelyen is mind gyakrabban megforduló „sóderesek” fellépéseire verik le egymást a jegyekért az emberek. Bennem viszont – és gondolom, sokan másokban is – él még a hagyományos politikai nevettetés, a cinkosan ránk kacsintó konferansziék és előadók emléke.
Kifogyott volna belőlünk a humorérzék? Túlságosan ránk telepedett az akasztófahumor morbiditása? Annyira más lett a világ, hogy nincs szükségünk igazi felszabadult nevetésre? Annyira. Olyan korszakban téblábolunk, esetlenkedünk, amelyben minden fejtetőre állt, és mindent az próbál uralni, ami színvonaltalan, jobb esetben középszerű. Lehet, hogy ez a lesújtó vélekedésem a január első napjaiban mindig jelentkező általános pesszimizmus megnyilatkozása, de tény, hogy irodalmi, színházi berkekben is igen ritka a jó humorú alkotás, az egyértelműen dicsérhető komédia. Hogyan változtathatnánk ezen? Netalán megoldás lehetne ilyen vonatkozásban is a mesterséges intelligencia, az MI/AI/? Ennek kapcsán a minap megkértem kiváló humorú szerkesztő, publicista kollégámat, Á.H.-t, aki rendszeres és szakszerű párbeszédet folytat Csáth Boginak elnevezett chatbotjával, és erről időnként be is számol az Új Hétben, ez ügyben is kérdezze ki őnagyságát. Megtette. Hosszú és érdekes, a témát alaposan kimerítő dialógus kerekedett ki belőle. Kiderült, a hölgy elméletileg mondhatni mindent tud a humorról. Arról, hogy miben áll, miből származik, mik az ismérvei, jellegzetességei, melyek a válfajai, forrásai, nyelvi fogodzói, kik a jeles képviselői, és még sok egyébről ezzel kapcsolatosan. Példákkal is gazdagon ellátta mondandóját. Lehengerlő a tudása. De amikor oda jutottak az eszmecserében, hogy a kérdező arra biztatta, ő maga alkosson viccet, rövid csattanós történetet vagy szójátékot, nyilvánvalóvá vált, nincs humorérzéke. Nem is érzékelte, hogy amiket kiagyalt, azon nem lehet nevetni.
Megnyugodhatunk: robottól egyelőre nem kell féltenünk a humorunkat. De ha egyszer még jobban megtanul magyarul?! Ha önállóan is elkezd majd beszélni?! Nem árt erre is ügyelni. Nem mindegy, ki mivel és hogyan oktatja majd minőségi humorra a mesterséges intelligenciánkat. Nehogy ajkunkra fagyjon a mosoly, ha ő egyszer kitátja a száját! Legyen az akár virtuális is. A mai közbeszédet ismerve egyébként megjósolhatom: szabadszájú lesz. Nem tehet majd róla.
