Már valahol odafent barangol. Akár fiatalnak is gondolhatja magát, aki meg sem érzi a tizenöt kilós riportermagnó vállnyomorgató súlyát. És már az idő sem számít, éveket, évtizedeket könnyedén átugorhat. Nagyszerű társaságba igyekszik, a Megy a magnó vándorútra sorozat kiválóságai szinte teljes létszámban ott vannak, egykori rádiós kérdezőjük szívélyes fogadtatásra számíthat. Csifó János, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztő riportere az ő megbecsülésüket is kiérdemelte… Nem róla akartam írni a mai jegyzetet, mindig sok a jelzendő aktualitás, de a sors ezúttal is közbeszólt. Újra búcsúzni kell, ismét veszteség ültet a számítógép billentyűzete elé. A honi magyar rádiózás hőskorának, majd a rendszerváltás utáni megújulás első időszakának egyik legkedveltebb rádiós egyénisége távozott közülünk szinte kilencvenévesen. Szép emlékekkel telten, s ennek köszönhetőn az utóbbi esztendőkben is, amikor már korlátozottabb volt a mozgása, igazán volt mit felelevenítenie örökmozgó korának, rádiós pályájának gazdag élménytárából. Szerencsére nemcsak a Marosvásárhelyi Rádió Aranyszalagtárában őrzött, és mindegyre újra bejátszott hangfelvételeiből kerekedhet ki az életműve, a Megy a magnó című emlékező kötete is sok mindent felmutat abból, amit rádiósként megélt, megvalósított. Többnyire vidám dolgokat, mert ilyen volt az alaptermészete: annak ellenére, hogy keserves, kegyetlen, abszurd módon zavaros korokat kellett megtapasztalnia, az élet napos oldala, a humor volt az, ami emberi alapállását meghatározta. Noha terepjáró riporterként és közvetlen, baráti kapcsolatokat könnyen kötő újságíróként jól ismerte a diktatórikus valóságot, és lázadozott, morgolódott ő is eleget, a mosolyfakasztás, a vidámság volt az igazi kenyere. Színész szeretett volna lenni, nem jött össze, de Thália világa mindig is lenyűgözte, és rádiós hivatását úgy teljesítette ki, hogy abban valamiképp a színház is benne volt. Ezért is próbálkozott oly lelkesen a rádiókabaré marosvásárhelyi felfuttatásával. Munkásságának ez nyilván csak az egyik oldala volt, a rádiózás, az élő beszéd varázsa mindennél erősebben kötötte magához, hitte, és joggal, hogy amit ezen a téren megvalósít, az a romániai magyar közösség épülését szolgálja. A rendszerváltáskor újraindított marosvásárhelyi rádióstúdió Jilavára vitt szalagtárának nem kis kockázattal járó hazahozatalát is ezért vállalta magára. Ez is gazdagítja érdemei sorát. De ne hivataloskodjunk, bennem a mostani búcsúzáskor megannyi közös, baráti emlék köszön vissza. Stúdiós és terepmunkák, együttes fejtörések, amik újító műsorok bevezetését, a cenzúra kijátszását, tiltások megkerülését célozták, és persze a véget nem érő, poharazgató, felhőtlen eszmecserék, amelyek végül is mindig valami mást, valami többletet tudtak becsempészni a szigorú béklyókkal korlátozott kisebbségi rádiózásba. Huszonöt évesen csöppentem a rádiózásba, ő akkor már harminchárom volt, és ahogy manapság mondani szokás, sztárriporterként lett mind népszerűbb a Székelyföldön. Természetes, hogy bizonyos dolgokat, főleg a laza könnyedségét próbáltam ellesni tőle. Aztán, noha még éveken át én voltam a legfiatalabb a szerkesztőségben, hamar egymásra hangolódtunk a műsorokban. Barangoló mikrofonok, Szerkesszük együtt, Meghívottak klubja, Kaleidoszkóp, Vastaps, Szilveszteri kabaré és még több olyan közösen kieszelt új műsorforma született, amilyen addig nem létezett a Marosvásárhelyi Rádióban. Jó érzés az ilyesmit felidézni, és még jobb a felejthetetlen nevetős sztorikat, a különös embermeséket felfrissítve újramondani. Emlékszel, János, amikor a mínusz 30 fokos fagyban a felújított bölöni farsangtemetésen elfújta a szél a kalapom, és a fél gyülekezet versengve rohangált utána? Emlékszel, amikor a Görgényi-havasokban a szépen feldíszített vágtéri barakkban riport közben ráültem a padnak vélt ülőalkalmatosságra, és kiderült, hogy fehér csomagolópapírral letakart fásláda? Volt ott felszabadult nevetés a javából! Hát amikor te…? De ne! Ezeket most hagyjuk. Nem tudok őszintén kacagni. Sok-sok kedves történetet viszel magaddal, lesz mit mesélned a világ végezetéig. Pihenj békében, János!
