2022. június 30., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Vidámabb a majális, ha az ember kajál is. Gulyás mellé sör s más pia? Még vígabb az emberfia. Ezer ember táncolt, sok másik viháncolt. Volt vigasság bőven az eltelt napokban, akárcsak a népmesékben. De ne verseljünk összevissza, az élet sokkal prózaibb a rímjátéknál, hol teljes gőzzel, hol meg takaréklángon zajlik körülöttünk egyszerre száz meg ezernyi vonalon. Nem csak örülni, szórakozni tudott, aki akart, bosszankodhatott is, kritizálnivalót is talált. Illetve akaratlanul is beleszaladhatott ilyesmibe. Április 29-én például, amikor a Marosvásárhelyt szabad királyi várossá nyilvánító Bethlen Gábor-i kiváltságlevél kiadásának 406. évfordulóján Soós Zoltán polgármester és a városi tanácsosok közül jó néhányan megkoszorúzták a Fejedelem főtéri szobrát, már meglehetős tömeg várakozott a világnapi táncos villámcsődületre. A megemlékezők csendben, csinnadratta nélkül helyezték el a koszorúkat. Lehet, hogy a polgárok közül is szívesen lettek volna ott még páran, ha tudnak róla, de nem kerek az évforduló, nem szokás ilyenkor nagy felhajtást kerekíteni köréje. Vásárhelyen amúgy is kényes minden szoborügy. A város egyébként élte a maga szervezett vagy szervezetlen hétköznapjait. Miközben a barátok hámló tornya mögött mindenki önfeledten táncolt, vagy morgolódva gyurakodott, a szomszédos néprajzi múzeum épületén tetőjavító munkálatot végeztek. Nóta nélkül dolgoztak az ácsok. A zene lenn dübörgött. A székház boltíves előterében és szűk udvarán az ásványok megszállottjai nyüzsögtek. Pár lépésre a buszmegálló gyűjtötte maga köré a várakozókat. A flashmob fölötti légtérben, drónok közé keveredve, ideiglenesen hontalanná vált galambok röpdöstek idegesen. Vagy fordítva. Látszólag nem zavarták egymást. A drónokat profi fotósok röptették, így megy ez ma már. Kevesen figyeltek fel rájuk, a nézők a táncnégyzeten zajló forgatagra összpontosítottak. A tévécsatornák tudósításai révén egyeseknek talán a hátborzongató háborús drónok is eszükbe juthattak, nekem mindenképpen, de gyorsan el is könyveltem magamban, itt béke van, milyen jó nekünk. Igaz, mi is úgy táncolunk, ahogy húzzák, de egyelőre még megtehetjük, hogy nem táncolunk, ha nem akarunk. És újságíróként írásban is morgolódhatunk. Hamar eszembe jutott, hogy rég nem láttam egy másik fontos köztéri szobrunkat, Aranka György egész alakos bronzmását. Tulajdonképpen a város szívében áll, nincs száz méterre a Színház tértől, de olyan észrevétlen, mintha ott sem lenne. Eltűnik szem elől a Nemzeti Színház és a toronyblokk között, a fák övezte kis placcon. A városnéző turisták aligha bukkannak rá, a helybeliek útja is ritkán vezet arra. Ahogy nő a lomb, úgy válik mind láthatatlanabbá. Pedig Gyarmathy János alkotása a figyelmet leginkább kiérdemlő újabb köztéri műveink egyike. A bronzba örökített tudós férfiú igazán méltó a közmegbecsülésre. Akcióra kész mozdulatba merevedett, bal kezében féltett jelképeink, könyv és gyertya, jobbjával, akár a magvető, mintha az anyanyelv betűit hintené szét, hogy általuk a tudást, a szép szót virágoztassa fel. Tizennégy éve került oda, nem bántják, de többnyire közöny övezi. Sokkal inkább be kellene helyezni a köztudatba valahogy, az idegenvezetés bejáratott körfogásába szervesíteni. Ha van ilyen egyáltalán városunk gyakorlatában. Ez az esztendő különösen alkalmas lenne rá: 285 éve jött a világra, 205 éve hunyt el. Eszméi, törekvései ma sem évültek el. Sőt. Emlékeztetőnek talán most ennyi is elég. Nagy kár lenne, ha hosszabb távon úgy rögzülne a köztudatba, mint a vásárhelyi láthatatlan ember… Egyébként legyen úgy, mint vasárnap volt, békés, szép és ragyogó a májusunk!