2022. augusztus 19., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A nap minden órájában hírekkel bombázzák az embert. Jóval, rosszal egyaránt. Az utóbbiból több van, sokkal több, de ezt már megszoktuk, ilyen ez a világ. Az sem véletlen, hogy a kezdő mondatban önkéntelenül is háborús szót használtam. Ne akadjunk el itt, jöjjön a jó hír, ami nem túl friss, néhány napos, de mindegyre eszembe jut. Egykori kedves iskolám, a négyszáz éves nagyenyedi Bethlen Kollégium szépen felújított tornakertjében gyepszőnyeget kezdtek teríteni a focipályára. Azóta talán be is fejeződött a munkálat. Nem tudhatom, ez több leendő bajnok nevelését teszi-e majd lehetővé, de hogy még jobb körülmények közt készülhetnek ezután a sportoló diákok, az biztos. Példásan épül, szépül, fejlődik az ősi alma mater. Nekem persze az a kopott, lehurbolt, hepehupás, poros játéktér jelenik meg mindegyre emlékeimben és álmaimban, ahol gyermek- és középiskolás korom vérre menő focicsatáit vívtuk órákon keresztül a tanórák után is, amíg ránk nem esteledett, vagy nem riasztott haza tanulni valamelyik arra járó, morcosnak tűnő tanárunk. Ki gondolhatott akkoriban ilyen különleges, „nyugati” körülményekre?! A mi játékunknak az is része volt, hogy ha igazán békebeli nagyot bombáztunk, a labda átrepült a szomszédos temetőbe. Az ott nyugvók békésen tűrték, hogy visszaszerezzük a lasztit a sírok közt bóklászva. Bezzeg a tornakert alatti kerttulajdonosok! Abból mindig cirkusz lett, ha oda gurult el a labda. Felújítása óta magas sodronykerítés zárja körül a pályát. 

Erről most ennyit, hírből van másik. Nem örömhír. Pár napja a legfelsőbb bíróság elutasította a kollégium természettudományi múzeuma gyűjteményének visszaszolgáltatását a korábbi jogos tulajdonosnak, az Erdélyi Református Egyházkerületnek. Legjobb formájában működik a honi igazságszolgáltatás. A városnak ítélte az eltelt évszázadok során összegyűjtött, mintegy huszonnyolcezer tárgyat számláló, értékes múzeumi kollekciót, az ország egyik legrégebbi és legnagyobb ásvány-, növény- és állattani gyűjteményét. A nagy hírű professzorok által kezdeményezett, elkezdett és folyamatosan gazdagított, illetve az itt végzett diáknemzedékek által is gyarapított, majd az 1948-as államosításkor elvett ritkaságtárat. 

Ehhez a helyhez is sok kellemes emlékem fűződik. Nem annyira mozgalmas, mint amilyeneket a sportolás kínált, de biztos nem csak nekem, még számos „véndiáknak” szívügyévé válhatott a főépület jobb szárnyának az emeletén természettani múzeummá kialakított négy terem a maga csendjével, nyugalmával, romantikus találkákra alkalmas zugaival. Nyilván a ritkaságokat is megcsodálta ott néhányszor az ifjú ember, néha a természetrajzórák is ott zajlottak, de ami igazán lényeges, az az volt, hogy amikor a diák már oda cseperedett, eléggé meghitt perceket tölthetett szíve választottjával a zavartalan múzeumi félhomályban. Persze ő maga lehetett olykor zavarban, de ha az elmúlt, a taktikára is figyelmet fordíthatott: a legfontosabb mozzanatokkor nem a vicsorgón ijesztő, kitömött farkas és a többi vadállat, vagy az elriasztó hüllők, ilyen-olyan embriók tárlói mellett kellett időzni, hanem a Fenichel Sámuel adományozta színpompás lepkegyűjtemény közelében. A Pápua Új-Guinea-i egzotikus tájakon gyűjtött csodálatos pillangók látványa és a titokzatos paradicsommadár sokkal alkalmasabb a lányszívek megpuhítására. Az alapgyűjteményt indító Benkő Ferenc ilyesmire nyilván nem gondolhatott, sőt az őt követő megszállott tudós tanárok, például Herepei Károly vagy Elekes Károly, Szilády Zoltán sem, de a későbbi ártatlan légyottok semmit sem vontak le a gyűjtemény értékeiből.

Az állami felügyelet azonban legtöbbször értékvesztéssel jár. Magam még láthattam kiállítva az Aepyornis nevű óriásmadár tojását. Ez a felbecsülhetetlen értékű ritkaság a Föld pleisztocén korából, Madagaszkár környékéről származott. A múzeum féltve őrzött darabja volt, de 1997-ben nyomtalanul eltűnt. Az utána folytatott nyomozás nem vezetett eredményre. Az 1960-as években a Fenichel-gyűjtemény öt kölcsönadott tárgyának is lába kélt. A nagyszebeni Bruckental Múzeum etnográfiai kiállítására kérték el az új-guineai tárgyakat, amelyek állítólag útban hazafelé eltévedtek valamerre, és még ma is kószálnak, ha meg nem haltak. Híre, nyoma nincs az ilyesminek. Olykor nem árt, ha valami vagy valaki eszünkbe juttatja.