Szilágyi Domokos egy évszázad birtokosa, annak minden küzdelmével, örömével, veszteségeivel. Történelmi korok tanulsága és személyes élethelyzetek láncolata körvonalazódik szavaiból, amelyek egytől egyig a lélek és a szellem frissességéről tanúskodnak. Ahogy játékos derűt sugárzó tekintete is.
Lapunk régi olvasója, aki lényeglátó írásaival hosszú ideig gazdagította Az olvasó írja rovatunkat, szeptember 21-én, hétfőn tölti századik életévét. Ez alkalomból – a köszöntők seregét megelőzve néhány nappal az ünnep előtt – kerestük fel tömbházlakása nyugalmában, ahol röpke fél óra alatt a mögötte húzódó út valamennyi fontos állomásán végigkalauzolt. Erre az időutazásra hívjuk most magunkkal olvasóinkat.
„Magyar katonatiszt leszek”
– 1926-ban születtem a Nyárádgálfalva községhez tartozó Kisadorjánban, egy nyolcgyermekes család utolsó gyermekeként. Unitárius felekezetű elemi iskolában kezdtem a tanulmányaimat. Tízévesen félárvaságra jutottam, elvesztettem édesapámat, attól kezdve anyám egyedül nevelt. 1940-ig, a magyar honvédség második bécsi döntést követő bevonulásáig úgy volt, hogy a felmenőimhez hasonlóan én is falusi parasztember leszek, a vagyonrészem is megvolt, de amikor megláttam a magyar tiszteket, önkéntelenül felkiáltottam, hogy „én magyar katonatiszt leszek”. Be is iratkoztam a marosvásárhelyi Polgári Fiúiskolába, ahol egy év alatt két osztály vizsgáit is le lehetett tenni. Így akartam megvalósítani az álmomat, de ez nem sikerült, mert mire elvégeztem a négy polgárit, újra fordult egyet a világ, és a magyarok elmentek. Jött a háború, utána már nehezebb volt az élet. Beiratkoztam a vásárhelyi tanítóképző intézetbe, amit jó eredménnyel végeztem el 1948-ban, a tanügyi reform évében. Akkor hozták létre az iskolákban az úgynevezett második ciklust, ami a kötelező alapképzés második szakaszát jelentette, azt, ahol már tanárokra volt szükség. Mivel egyik napról a másikra nem volt honnan megfelelő számú tanárt elővenni, a képzőt jobb eredménnyel végzett fiatalokat helyettes tanároknak nevezték ki. Két évig Borszéken töltöttem be ezt a funkciót, onnan aztán átjöttem Nyárádgálfalvára tanítani. Közben megnősültem, majd elvittek katonának. Egy tartalékos tiszti iskolába vittek, ahol egy év után a megfelelően teljesítő katonákat, köztük engem is, tiszteknek neveztek ki. Még egy évet töltöttünk ott el, aztán más alakulatokhoz kerültünk. Engem Târgoviştére helyeztek hat hónapra, majd egy három hónapos úgynevezett „koncsentra” (sz. m.: katonai továbbképzés) után előléptettek hadnagynak. Azután még ott hányódtunk egy darabig. Szerettem ezt az időszakot, és jó katona voltam. Ehhez az is hozzájárult, hogy gyermekkoromtól nagyon fegyelmezett voltam, ahol ugyanis nyolc gyermek nevelkedett, ott rendnek és fegyelemnek kellett lennie. A leszerelésem után a Magyar Autonóm Tartomány Tartományi Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaságához neveztek ki tartományi titkárnak. Aztán jött egy rendelkezés, miszerint ezt a posztot csak egyetemi végzettséggel lehetett betölteni. Így innen kikerültem, de egy kis protekcióval a sógorom betett a Marosvásárhelyi Közélelmezési Tröszthöz, az adminisztratív osztály főnöke lettem hét évig. Megszoktam, megszerettem ezt a munkát, az ottani emberek is szerettek. Na, de…
A betoncella magányában
Ennél a pontnál vendéglátónk életének talán legsötétebb állomásához érkeztünk. Szilágyi Domokos biztos kézzel vezetett végig ezen az időszakon is, és hangja csak akkor csuklott el, amikor nem magáról, hanem egy sorstársáról mesélt.
– 1963. április 3-án reggel a munkahelyemre jött két szekuritátés (sz. m.: titkosszolgálatos), és teljesen ártatlanul letartóztattak. Kilencven napig ültem vallatószékben, amelyben kilenc perc is nagyon sok. Ezután egy koncepciós per keretében ítélt el a hadbíróság, a vádiratból egyetlen pont sem volt igaz. Egyebek mellett olyan állításokat tulajdonítottak nekem, miszerint az újságok nem mindig írnak igazat, illetve a kapitalista gépek jobbak, mint a szocializmusban gyártottak, meg azt is rám fogták, hogy énekeltem a székely himnuszt. Ez mind szemenszedett hazugság volt, mégis három év szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítéltek. Az ítélet meghozatala után 13 hónapot töltöttem egy 4x2 méteres betoncellában úgy, hogy ember hozzám nem szólhatott, sőt nem is láttam embert magam körül. Olyan „veszedelmes bűnözőnek” tartottak, hogy amikor kivittek a mosdóba vagy az udvarra 10-15 percet sétálni, a tetőn dolgozó raboknak be kellett rohanniuk a cellájukba, hogy ne lássanak, és én se láthassam őket. Az enyémmel szomszédos cellában egy kapitány raboskodott. Egy köztünk lévő pléhkályha tetejét levéve tudtunk beszélgetni. A kapitány gyakran mondogatta, hogy nem bírja tovább ezt az állapotot, véget vet az életének. Próbáltam a lelkére beszélni, egy este azonban nagy sípolás, rohanás verte fel a folyosó csendjét, és hallottam, hogy az egyik őr azt mondja románul, hogy „a murit”, vagyis meghalt. A kapitány valóra váltotta az ígéretét, felakasztotta magát.
Amikor vittek ki mosakodni, a ruhái ott voltak összecsomagolva a cella ajtajában. Elfogott a sírás a gondolattól, hogy itt hever egy emberi élet, egy ártatlan ember élete. A cellámban sírdogáltam, amikor bejött a politikai tiszt, és azt kérdezte tőlem, hogy „ce faci?” (sz. m.: mit csinálsz?) „Pușcărie” (sz. m.: börtönt) – feleltem. Másnap felvittek egy kihallgatószobába, és ott két szekus kérdezgetett, hogy miért ítéltek el, és van-e valamilyen kívánságom. Azt mondtam nekik, hogy adjanak nekem olvasnivalót vagy munkát, mert ebben a tétlenségben én is végzek magammal. Ezután minden nap kaptam olvasnivalót, a Scânteia újságot. Kimondhatatlan segítség volt ez nekem. Reggeltől estig az aznapi lapot bújtam, hallottam is, amikor az egyik őr azt mondta a másiknak, hogy „ez megbolondult, egész nap olvas”. Egy nap a szomszéd cellából jövő kopogtatásra lettem figyelmes. A Rákóczi-indulóval jeleztük mindig egymásnak, hogy tiszta a terep, nem jár őr a folyosón, és olyankor levettük a kályhatetőt, és beszélgettünk. Két mérnök kopogtatott, hogy elmondja nekem: a politikai foglyokat hamarosan szabadon engedik, mert az amerikai elnök ezt követeli. Tizenhárom hónap után valóban visszaadták a szabadságomat.
Két hasonló telefonhívás
A cellában töltött egy év és egy hónap után új utak nyíltak Szilágyi Domokos előtt.
– Találkoztam az úton egy régi barátommal, Duka Zolival. Megölelt, és azt kérdezte: van-e munkám. Amikor mondtam, hogy nincs, bevitt az Arta Mobilei nevű szövetkezethez, ami a főtéren volt, és munkát kért nekem a szövetkezeti elnöktől. Kaptam is azonnal. Kényelmes, jó állásom lett mint szállítási főnök. Mindössze hét autója volt a szövetkezetnek, úgyhogy igazán nem volt megerőltető ez a munka, csak a fizetés volt elég kevés. Egyszer aztán csörgött a telefon, az O.L.F. (sz. m.: Organizația de Legume Fructe, azaz Zöldség- és Gyümölcsszervezet) igazgatója keresett, akiről addig sosem hallottam. Lehívott magához, és felajánlott egy 700 lejjel nagyobb bérrel járó állást, a tervosztály főnöki posztját. Ha jól emlékszem, három évig töltötem be ezt a funkciót, aztán jött egy rendelet, miszerint az O.L.F.-et megszüntetik, és hozzácsatolják a tartományi vállalathoz. Ezzel megszűntek a vezetői állások, így én is munkanélküli lettem. Ezután megismétlődött a korábbi telefonos jelenet, csak ezúttal a Centrofarm gyógyszerelosztási vállalat igazgatója, Kacsó Albert főgyógyszerész keresett, hogy állást ajánljon nekem a technikai-orvosi részlegre. Nem volt nagy a fizetés, de ezt a munkát is megszerettem, tizennyolc év után onnan is mentem nyugdíjba.
„Élek, mert élnem kell”
A ledolgozott évtizedek körvonalazása után arra kértük Domi bácsit, hogy meséljen kicsit a családi életéről is.
– 1950-ben, amikor Nyárádgálfalvára kerültem tanítani, megismerkedtem Fekete Éva tanítónővel, a brassói unitárius esperes lányával, aki kolléganőm volt. Kiváló asszony volt, szuperintelligens, kedves, jóságos. 1952-ben világra hozta a kislányunkat, Évikét, és belehalt a szülésbe. Bár az első feleségemtől lélekben sosem szakadtam el, egyedülálló apaként társra volt szükségem, így idővel újra megnősültem, egy vásárhelyi tanítónőt vettem el. A második házasságomból egy fiam született, aki Magyarországon él. Teltek az évek, egyik a másik után, boldog azonban az első feleségem elvesztése után igazán sohasem voltam. De élek, mert élnem kell a betegen született kicsi lányomért, akinek az állapota egy éve kritikussá vált, magatehetetlenül fekszik szinte önkívületi állapotban.
Szilágyi Domokost megtörhették volna a megpróbáltatások, de nem így történt. Alkotókedve sokszor segítette át a lélekpróbáló időkön, és ennek meg is maradt a nyoma: négy könyv, amelyeket nyugdíjas éveiben írt. Az első a 2010-ben publikált, nagy sikerű Bűntelenül büntetve című önéletrajzi kötet, amely négy utánnyomást ért meg; a második a szülőfalujáról írt monográfia. A harmadik kötet csokorba szedett újságcikkeiből született.
Domi bácsi tevékeny természetű, istenhívő emberként az egyházi életből is kivette a részét. Nyugdíjasként lett az unitárius egyházközség presbitere, majd jegyzője, végül hetvenéves koráig az akkor egy helyre tartozó Maros‒Küküllői Egyházkör felügyelő gondnoka. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a negyedik könyve, amelynek címe Egy felügyelő gondnok megnyitóbeszédei. Ez a kritikai hangvételű kiadvány arra világít rá, hogyan próbált harcolni az egyház a különféle igazságtalanságok ellen.
Beszélgetésünk vége fele mindennapjai forgatókönyvéről kérdeztük az ünnepeltet.
– Hogyan telnek a napjaim? Ha nem lenne beteg a lányom, azt mondhatnám, köszönöm, nagyon jól. Még ebben az életkorban is egészségesnek érzem magam, mindennap tornázom, súlyzózom, szobabiciklizem. Sokan megkérdezik tőlem, hogy mi a hosszú élet titka. A válaszom: a genetika és a normális életvitel. A megfelelő evés, ivás, alvás, az, hogy mindent megadjunk, ami a léleknek és a testnek kell. Én ezt betartottam, és most is erőben érzem magam. És még szeretnék élni.
– Az elmúlt száz év történéseiből mire emlékszik vissza a legszívesebben? – tudakoltuk Szilágyi Domokostól már elköszönőben.
– Az 1940-től 1944-ig tartó időszakra. Ez a négy év kitörölhetetlen emlék, ez tett engem igazi magyar emberré. Szívvel-lélekkel az vagyok a mai napig, örökre belém oltotta ezt az a négy, reményekkel teli esztendő.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
