Betegek, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (94.)

• 2026-11-11 15:00:00

• Kiss Zsuzsánna

A reménytelenségben reményt sugalló memoár tele orvosi vonatkozásokkal

Végrendelet és intelem

Sorozatunkban továbbra is bethleni Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1.  –  Bécs, 1716. október 27.) erdélyi államférfi, kancellár és önéletíró munkásságával foglalkozunk. Azon túl, hogy idén október 27-én volt halálának 310. évfordulója, azért írunk hosszasan róla, mert Önéletírása ékes bizonyítéka annak, hogy a nagyra termett ember megalázó rabsorsában is találhat felfele vezető utat a szellemi-lelki épülés, a közösségi cselekvés és a megmaradás irányába. S mi tagadás, az Önéletírás szerzőjében-főszereplőjében nemcsak zseniális, hanem ellenállhatatlanul vonzó, „emberséges embert” ismerhetünk meg! Az írás a bebörtönzött kancellár számára testi-lelki épsége megőrzésének záloga, önterápia, apológia, végrendelet és intelem. Közvetlenül gyermekeinek, Apor Péter szavával élve „maradváinak” címezte emlékiratát. Ez a csodálatos bölcsességű és energikus, a reménytelenségben reményt sugalló memoár tele van orvosi vonatkozásokkal. „Miklós pap”, ahogy olykor a nagy műveltségű, cselekvőképes, önálló szellemiségű, de közvetlen és kimondottan egészségre törekvő államférfiú nevezi magát, józanul és sztoikus beletörődéssel fogadja el a rideg és végeláthatatlan börtönlétet. Ő, aki az igazságért, Erdélyért, minden szenvedőért fáradhatatlanul és szenvedéllyel kiáll, a maga belső száműzöttségébe csendes önvédelemből beleszokik, hogy helyzete és saját nyavalyáinak valós orvoslása híján el ne pazarolja életenergiáit. Úgy elemzi és úgy fedezi fel önmagát, mintha a hit mellett éppen ez a magán való gyógymunka adná értelmét a túlélésnek. (Mi más adhatná?) Hiszen a tömlöcben elzártan az egész világot egyedül ő maga képviseli önmaga számára. Egyszerre romlásnak kitett test és – hite függvényében – romolhatatlan lélek. Egyszerre beteg (páciens, türelmes) és orvos (medicus, gyógyító). Egyszerre kevés és elegendő, rész és egész, semmi és minden – e modern filozófiai fogalmakkal a késő barokk korban oldalakon át értekezik! A börtönlétben, a végtelen reménytelenségben és hiányban el kell hitetnie magával, hogy mindene megvan. Mindene megvan, miközben mindene hiányzik. E hiánylétet, méltatlanul büntetett, visszafokozott és kifosztott életét „a fejedelmi múlt szívmelengető és vonzó emlékeivel rendezi be” (Makkai László szerk. és bevezető: Haldokló Erdély. Erdély öröksége sorozat VI. kötet. Bp. Franklin, 1942). 

Elöljáró beszéd. Menekülés az írásba

Az Önéletírást Bethlen Miklós Eszéken kezdte írni, amikor felmentették a felségsértés vádja alól, de nem hazaengedték, hanem rabként Erdélyből ki, Bécsbe szállították. Útközben öt hetet állomásoztak Eszéken. Keserves lehetett belenyugodnia reménytelen helyzetébe. E válságos állapotból menekült az írásba. A huszonegy kis fejezetből álló Elöljáró beszéd bölcseleti, teológiai, tudományos és mégis közvetlen hangnemű értekezés a halandó test és a halhatatlan lélek, a boldogság (üdv) és kárhozat, a minden és semmi, a tisztaság és gonoszság pólusai között feszülő emberi létről és Isten bizonyságáról szól. Bethlen sziporkázóan és lebilincselően ír, munkáját második feleségének („édes szívem, Júliám”-nak) és gyermekeinek (név szerint a felnőtt kort megérő József fiának) ajánlja. A korszak „fejetlen lábaskodásában” (a közéleti zűrzavarra alkotta e szót Bethlen) feltűnően egyenes, világos, erőteljesen személyes és egyszerre közérdekű a beszédmódja: „tanulná-e jól az Istent és annak igéjét, akit az ördög már elfoglalt? […] Az üdvösség és a kárhozat […] állapot inkább, mintsem hely […]” (Bethlen Miklós: Önéletírás, Elöljáró beszéd, https://mek.oszk.hu/06100/06152/html/bethlen0020001.html) Elöljáró beszédével a magyar erkölcsfilozófiai gondolkodás korai remekét örökíti ránk a hazájából kitoloncolt kancellár. A legfontosabb élet-halál kérdésekről kérlelhetetlenül következetes, de habkönnyű kidolgozásban beszél. 

Hang, ezenkívül semmi!

Az Elöljáró beszéd Hatodik részének alapgondolata a Prédikátor könyvéből indul ki. Szerzőnk a „jobb a jó hír a drága olajnál” (Préd 7: 1) gondolattal száll vitába. Személyesen érintett, hiszen a felségsértés vádja fosztotta meg őt szabadságától és jó hírnevétől, „mintha a leglatrabb ember” lett volna. Ez az apológia (önmaga mentése) bölcseleti alapművé s egyszersmind ön- és lélekmentő terápiává válik. A hírnév (jó, avagy rossz) nem konzerválja az embert. A hírnév csak olyan, mint a mondabéli fülemüle szép hangja, szemben a madárka piciny termetével, amelynek láttán „a phrygiai ember” felkiáltott: „vox est, pretereaque nihil!”: hang, ezenkívül semmi! Ezt az anekdotát Bethlen Plutarkhosztól kölcsönzi (Moralia, Spártaiak mondásai), emlékezetből. Aztán leydeni orvosi tanulmányai emlékét villantja fel. Emlékszik a „Lejdában” látott fekete múmiatestekre és a múmiapor néven akkoriban aranyárban, életelixír gyanánt mért orvosságra, amelyért egyiptomi szarkofágokat vagy csak friss holttesteket raboltak… mindhiába. A múmiapor eredetileg fordítási félreértésből származott, ugyanis az arab-perzsa „mümiya” (ichtiol) természetes bitument tartalmazó, sebek gyógyítására használt anyagot kezdték rossz helyen keresni és „újragyártani”. Bethlen a hírnév hiábavalóságát és illékonyságát állítja párhuzamba a test mulandóságával, amelyet kezelhetnek (élve) múmiaporral, bebalzsamozhatnak (holtan), ám az élet úgyis csak eltűnik, „a jószagú kenő” ellenére. A testet a „jószagú kenő” ideig-óráig ápolja, de egyúttal elárulja és leleplezi, ha a testben lakó személy éppen bujdosik és rejtőzik. Az illatosítás az emberi lényeggel szemben olyan, mint a hatástalan gyógyszer. Az illattal az ember mintha „jeget akarna gyémánt helyett gyűrűbe foglalni”, írja Bethlen. 

„A lélek ugyan kész, de a test erőtlen” 

A Tizenhetedik rész „az emberi lélek és test szoros egyességéről és együtt való munkálkodásáról” szól. Bethlen már korábban kifejti, hogy a lélek önálló valóság és eleven gondolkodás. E fejezet gondolatmenetét abból a bibliai mondatból indítja, amelyet Jézus a Gecsemáné kertben mondott tanítványainak, hogy „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtelen” (Mt 26:41, Mk 14:38). Hogyan és mire tudja a lélek a testet készségessé tenni? Miből tudhatja az ember, hogy az ő lelke felfele megy, míg az oktalan állaté a föld alá (Préd 3:21)? Hiszen ez nem igaz, az életfunkciók az embert nem különböztetik meg az állattól, fejtegeti szerzőnk. Sőt, aki ebbe kapaszkodik, az tévúton jár, mondja, mert az ember nem egyszerűen „nevető állat”: 

„Ezért kárhoztatják vagy nevetik az emberek a medicusokat, hogy addig vizsgálják az ember testét, természetét, hogy sok lészen közülük atheussá, profánussá, és arra a voksra állanak, mint az imént is hozám elé.” (https://mek.oszk.hu/06100/06152/html/bethlen0020001.html) 

A tudás még nem teszi az embert különbbé a többi élőlénytől, és nem juttatja eleve üdvösségre. A kancellár a maga érvelését itt Thomas Browne angol orvosra (London, 1605. okt. 19. – Norwhich, 1682. okt. 19.) hivatkozva támasztja alá. Browne, aki a migrén, kóma, hallucináció, elektromosság, húsevő, növényevő és mindenevő szavak angol megalkotója is volt, gyakorló orvosi tevékenységével és híressé vált könyveivel bizonyította, hogy a tudomány és a hit járhat együtt, kéz a kézben. A kitűnő angolságú erdélyi gróf Thomas Browne 1642-ben szerzői név nélkül kiadott, majd 1643-ban hivatalosan is megjelentetett Religio Medicijére hivatkozik. 

Az Önéletírás és a börtön 

Önismereti mintáit Bethlen Jób és Nehemiás könyvéből, illetve Szent Ágoston, Petrarca, Thuarinus (és nem említi, de talán Pascal, Montaigne) énfeltáró műveiből vette. Műveltsége, sokrétű élettapasztalata, világlátása és jelleme, kedélyvilága, személyisége olyan varázslatos mesélővé avatják, hogy az alkotás sanyarú helyszíne, a börtön szanatóriummá és pszichológusi rendelővé finomodik az olvasó számára… Az Első könyv második, a Termetem, ábrázatom, temperamentumom és indulatom című fejezetében szerzőnk oly lenyűgöző elevenséggel, oly derűvel és tárgyilagosan elemzi magát, hogy elfelejtjük, hogy mindezt keserves rabságában beszéli el Erdély zseniális főura… „Tisztességes középaránt való termet, barnaszeg, piros” emberként jellemzi külsejét. A főúri sarj egészségesebb színű, mint bármely szabad levegőn dolgozó parasztivadék?! Szóval, aki évek óta börtönben sínylődik, szinte enyelegve kérkedik egészséges külsejének leírásával. Csevegve jegyzi meg, hogy ifjúságában „szemet szúrt” vonzó megjelenése, ami az írás időpontjában, „megviselt volta ellenére megmaradt”, és „67 évesen alig 25 hajaszála fehér”, sőt mi több, megtörtént, hogy már-már „fehér szálak később visszafeketedtek”. Ezzel nincs vége a játékos önleleplezésnek. A hajszínről többen azt gondolták, hogy „szép ifjú felesége” (második felesége, jóval az első börtönkorszak után) tépegeti ki ura ősz hajszálait, pedig bizony ők ketten az ágyban egyet sem tépelődtek, hanem csak szerették egymást…

Megbékélt önelfogadás

A világtól elzárt önéletíró tovább is minuciózusan vizsgálja magát. Rátér szeme leírására: az pedig „sólyomszemnél nem alábbvaló éles”. Mégis, az előrelátó kancellár 54 évesen elkezdett „oculárral élni, nem a szükségért, hanem mert azt hallottam, hogy úgy az ember szeme tovább tart” (1. könyv, 2. rész, 1942, 129.). Micsoda kedves nyugalom, megbékélt önelfogadás sugárzik e sorokból! Orráról pedig ezt írja: „nem felette nagy orrokféle, de nagyocska”. A rab a maga állkapcsát is megfigyelheti: az „nem egyformán áll”. Nem hipochondria ez? – kérdezhetjük. Válaszunk: igen is, nem is. Talán mélyharapású volt Bethlen Miklós, de nem tudhatjuk meg, mivel csontjai Bécs külvárosában ismeretlen helyen porladnak… 

Hagyatkozzunk az Önéletírásra. A kancellár rendkívül tudatosan figyelt magára és környezetére már ifjúkorától. Ez segített neki abban, hogy bizonyos veszedelmekből kimaradjon (bordélyházi kaland Angliában), hogy a dühöngő dög (pestisjárvány) terjedése ellen megfontolt és szigorú karantént terjesszen ki birtokain. Amikor már sok emberre kellett felügyelnie (strázsamesterként, később feljebb) a hadi táborokban, a legapróbb részletekig mindenről igyekezett gondoskodni: a megfelelő élelmezésről, jó borokról, a lovak ellátásáról, az őrségváltásról, hogy mindenki aludni is tudjon, a fertőző betegségek elleni védekezésről stb.

Az igazság és irgalom csodaszerei

Saját patikaládát állított össze természetes gyógyszerekből (ribizke-, citrom- és rózsaszörp, kénsavpárlat, korallporok, spiritus vitrioli, rebarbara, szenna stb.), ezt vitte magával, s mindenkit ellátott szükség szerint (2. könyv, 10. rész). 

1682 augusztusában a füleki táborban, ahol Thököly és a török oldalán kellett harcba állnia (Telekivel együtt) a császári seregekkel szemben, egy napon „csuda” történt. Pihenőidő volt, több legénye – talán éppen a frissen rabolt zsákmányból – mézet falatozott nagyban, amikor egy fegyverét tisztogató katonája véletlenül elsütötte a puskát, s a kilövődött golyó eltalálta az egyik mézet nyakaló katonát úgy, hogy a száján besiklott, majd egyik fültövén kicsusszant a golyó. A nyaki ütőér, a gerinc, a fej mind érintett környezet volt: Bethlen átlátta, hogy nagyon veszélyes helyre tévedt a golyó. Azonnal borbélyt hívott, aki a megsérült fiút „kis munkával” megmentette. Szerencsére kevés roncsolás történt: a méztől jól síkosított és fertőtlenített (!) szájüregben semmi sem sérült, a fül alatti szöveteken is viszonylag kíméletesen csusszant át a sebgyógyító mézzel bevonódott ólomdarab, úgyhogy fertőtlenítés, tamponálás és kötözés elég volt. A műtétet Bethlen azonnal kifizette. A puskáját óvatlanul kezelő, halálra ijedt katonagyereket pedig csak néhány pálcaütésnyi büntetésre ítélte. A zavaros háborúzásra és testvérharcra kényszerült kortársak között akadt egy józan és nyugalmat sugárzó főúr, aki patikaládájából az igazság és irgalom csodaszereit is elő tudta húzni (2. könyv, 8. rész).

A belső orvos 

Az életet Isten után mindenekfelett tisztelő Bethlen az országgyűlésről is sietve utazott haza, amikor felesége elnehezült állapotba jutott vagy már gyermekágyas volt. A sok terhesség és szülés sokféle bajjal járt, alhasi panaszai gyakran lehettek a nőknek. „Kólyika, aréna, matricula” (hasi görcsök, vese- és hólyagkő, homok, méhelmozdulás vagy endometriózis) rettegett veszedelemként mindig ott volt a gyermekáldásban bővelkedő Bethlen család tudatában, mindkét feleség s a mindkettőt féltve szerető férj életében. 

Ha a tömlöcbe vetett, ártatlansága tudatában nemegyszer a megétetést (mérgezést) és a halálos ítéletet rettegő Bethlen Miklós hipochonder lett is, a megőrülést elkerülte. Tudatosan kifejlesztette magában az önmegfigyelést mint önkontrollt és belső orvost. A belső orvos tehát felveszi a kórelőzményt, diagnosztizálja saját pánikrohamait, bélpuffadásait, szelességét, refluxtüneteit, gyomorgörcseit és arthritises fájdalmát, aztán patikaszereket rendel, amit meghoznak neki vagy sem… Addig is a maga módján védekezik, például görcs, roham, láz esetében a belső orvos beburkolózással, izzasztással, sztoikus önátadással, elcsendesüléssel kezeli magát. Ha pedig jól van – cselekvő állapotban ti. a kényszerű magányra is ítélt páciens –, akkor elbeszélés-, azaz írásterápiával kezeli önmagát. 

„Meglehetőst szép voltam” 

Térjünk vissza a lefegyverző közvetlenségű önjellemzéshez. Karjai, lábai „minden tisztire” jók, de a körmei „rút ocsmány tekercsek” (1. könyv 2. rész, 130.). Az önmegfigyelés biztonságot teremt, jókedvvel tölti el a kénytelen-kelletlen is mulattató szenvedőt. Így folytatja: „füleim nagyocskák, derekam vékony, kezem-lábam száraz, mint a szarvasnak, csak csont és bőr, mégis máshol húsos, meglehetőst szép voltam” (131.). Nem kérkedésből állítja, hanem mert át szeretné adni tapasztalatát. A haldokló országban, még szabadlábon, tudatosan törekedett arra, hogy a teremtettség csodáját élvezve jól éljen, és egészséges maradjon: 

„Sem vacsorámat, sem ebédemet soha szomorúan nem ettem […] a tisztességes fabula, história nem fogyott ki a számból […] a házasságomról írni nem illik, de 17 és fél esztendő alatt [az első feleséggel] 5, azután [18 évig élhetett a második feleséggel] 12” gyermeke született (131.). Szép csendben hozzáteszi, hogy ha az első felesége, Kun Ilona is „olyan tenyésző és egészséges lett volna, mint a második, mint a kalangya, úgy szaporodtunk volna, ha nincs a fogság”! Az önéletíró nem átall a szeretet és szerelem témájánál tovább időzni. Megtudjuk, hányszor és milyen kísértésekbe esett, és hogy mégis sikerült megtartóztatva magát tisztán házasodnia, amiből következhetett egész további hűsége és boldogsága. Kihívóan őszinte önvizsgálatát az életfogytiglan börtönre ítélt államférfi közérdekűnek véli, tanulságul a mindenkori örökösök számára: 

„A Vénusz nálam nem bolond, buja és gyakor, hanem mértékletes, de buzgó, tenyésző és mindennapi volt, s e mértékletesség és erő Istentől máig nem fogyatkozott. A szeretet pedig és a szerelem mindennik feleségemhez mélyen volt, soha egyiket is nemhogy meg nem vertem, de meg sem csaptam, sőt, az elsőt kétszer, a másodikat egyszer ha megmormogottam, de soha békéltető csóknál egyéb miköztünk nem kellett, harag, ízetlenség, gyanúság, féltés soha sem volt, a szerelem nem hűlt, nem apadott közöttünk [egyiket is] tán szemben meg nem szidtam, talán csak magamban (133.). 

(Folytatjuk)