Bertók László: Hóból a lábnyom

Akkor szabadna verset írni,

ha nem lehet már verset írni,

nyüszítve, mint az Isten öccse

mert jobb világhoz volna kedve,

szaladva, mint a sebzett állat,

neki a vadász puskájának,

lerogyva, mint a győztes ember,

tele a kétes győzelemmel,

mintha feltöltött folyó medre

nézne a könnyező egekre,

mintha az ég lakott föld volna,

s a föld ennek a halott holdja,

mintha örökké kő zuhogna

a világnál is mélyebb kútba,

el se fogyna, és meg se telne,

de mindig erre törekedne,

mintha akkor se verset írna,

csak nézne a fehér papírra,

amíg, mint a hóból a lábnyom,

vers sajog át a valóságon.