Bella István: Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret,

s le kell lécelnem végül

e Lordok Házának nevezett

körtéri népbüféből,

kiiszom magányos söröm,

mit heccből nekem rendelt

egy nő, ki aztán elköszönt,

rám testálta a cehhet,

s ha már teljesen este lesz

– szívemig besötétül –,

zsebrevágom a kezemet.

Lelécelek a létből.

Talán nem is káromkodok.

Ki az utcán éjszakázik,

– az éjtől – kérek egy csillagot,

és elszívom hazáig.

Hajnalban leülök bezárt

szívetek elé a földre,

megvárom a kapunyitást,

mert nem lesz egy vasam se,

s reggel, mikor az ablakok

kicsattannak a fényre,

nagy sikkesen beslisszolok

szívetek albérletébe.

Utóirat:

Ártatlan egy dal ez, bizony,

nem kendőzi el orcám.

Kívül gyöngy, befele iszony.

No, de kinek volt köze hozzám?!

13 éve, 2006. április 20-án, 65 éves korában hunyt el a Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.