Az egyik kedvenc helyem…
2026-08-17 15:00:00
- Kuszálik Péter
a postaréti forrás. Elsősorban az életet tápláló vizéért kedvelem, de más oka is van, hogy ismét megemlékezem róla (legutóbb a máj. 19-i cikkemben emlegettem: „hetenként nyolc bidon vizet hozok a postaréti forrástól”). Szokásommá vált, hogy víkendkor gurulok el odáig, mert olyankor kisebb a forgalom. Augusztus első napja szombatra esett, 8.20-kor kezdtem az első fuvart, 9-ig be is hordtam a szokásos mennyiséget. Ez négy oda-vissza utat jelent, mert csak két bidon fér el egyszerre a csomagtartón. Mostanában többen járnak vízért, de a forrás hozama még elég jó (6 liter víz 11 másodperc alatt), így elég gyorsan halad a sor. Külön öröm, ha nincsenek késleltető körülmények, amelyeket nem a víz, hanem az emberek okoznak. A leggorombább változat: két ember érkezik 12–16 bidonnal, dugók becsavarva, plusz: ragaszkodnak az öblítéshez, a cső mellett tökölődnek a csavarozással stb. Én úgy gyorsítom a töltési időt, hogy a dugókat a bicajnál hagyom, nem öblítek, időveszteség nélkül rakom a csőhöz bidont, gyorsan cserélek, majd elpucolok onnan, s a bicaj mellett csavarom rá a kupakokat, felülök, s elgurulok. Nem azért igyekszem gyorsan befejezni a töltést, mert munkaversenyben volnék, csupán azért, hogy ne legyek terhére a többi embernek. A lassúbb népség értékes percekkel rövidíti meg az életemet (a várakozás és a sorállás a két leghaszontalanabb dolog a világon; hasonló ’örömök’ várnak a palackok visszaváltásánál is, sovány vigasz, hogy ott pénzért állingálunk). A helyszínen elhangzó dumákról most csupán annyit: augusztus elsején egy világot járt ember üldögélt a közeli padon, és a saját életviteli tanácsaival szórakoztatta a közönséget. Az összesöpört szövegmorzsákat majd elpostázom Vulkapordányi Szaniszlónak, ő képes lesz egy kisebb regényt összevarrni a gondolatfecnikből.
Lezárom a helyszínelést, és visszatérek a mi közös dolgainkhoz. Otthon levettem a polcról Vigh Károly kézikönyvét, mert megbízható adatokat tartalmaz (Marosvásárhelyi helynevek és földrajzi közszavak. Pallas–Akadémia, 1996). „Postarét. Több hely neve is volt, végül is két hely neve lett.” A Felső-Postarét ad helyet a Székely vértanúk emlékművének, s 1862-ben így jellemezték a területet: „A’ Sz. György fő uttza keleti végiben [van], kétfelé szakasztya az ország ut, mely M. Sz. György felé visz. (…) A második a város túlsó végén, a Poklos-pataktól, Koronkai úttól és a Csere aljától közrefogott föld”, ahol a Radnót és Segesvár felől érkező postakocsik lovait pihentették, itatták, legeltették. Tudtommal csak az imént leírt Felső-Postarét neve maradt meg, az Alsó-Postarét neve már feledésbe került.
Két okból vettem elő a forrás témáját, az egyik a vízhiányos forró nyár, melynek okán hálát kell adnunk a források és patakok védőszentjének, Mária Magdolnának (de Szent Jakab is bővizű forrásokkal örvendeztetett meg a róla nevezett zarándokúton, évekkel ezelőtt), a másik egy sokkal prózaibb dolog: néhány hete jelent meg egy rövidke infó a megyében található forrásvizek minőségéről (Népújság, júl. 7.). Suta fogalmazás és több pontatlanság jellemezte a hírecskét, nekem az tűnt fel, hogy a Közegészségügyi Igazgatóság „idei” jelentéséből idéznek. Vajon január 2-án, avagy június 30-án keltezték-e a vizsgálati eredményeket, mert az nem mindegy. Elképzelésem szerint a havi-kéthavi mérés lenne az optimális, de lehet, hogy túlzó elvárásaim vannak. Mi nem a forrás vizét isszuk, hanem palackozott vizet, ezért nem aggódom. A lényeg: Vásárhely tíz forrásából csak négynek iható a vize (= alkalmas emberi fogyasztásra; ámde: csecsemőknek még forralva sem ajánlott). Pár nap múlva jön a riadalom, egy kb. 20x14 centis ’gyári’ felirat a kiömlő cső fölött, amely arról értesít: a forrás vize nem iható. A törzsközönség soraiban azonnal rémhírek támadtak (pl.: valaki azért tette ki, hogy elijessze a híveket, mert unja a sorállást, s így kívánja apasztani a tömeget). Egy hét után újabb tábla: „a víz iható”! Az elemi logika azt mondatja velem: a hatóság gondoskodása valós, csupán a kiküldött szaki cserélte össze a táblácskákat.
Megéreztem a témát feszegető titkokat, és kutatóútra indultam. Ha már nem jutok el az egyiptomi királysírokhoz, legalább a Királykútig menjek el. Útközben megálltam egy másik forrásnál: az újsághír szerint „az 1918. December 1. út 27. szám alatti forrás” vize iható. Volt. Az őslakók információi alapján, a Görbe utcai házak mögött, a Hosszú utca páratlan oldalán lévő (hajdan luxusnak számító) blokkok között megtaláltam a csőcsonkot: az 58-as és a 15-ös garázs között annyi hely van, hogy még befért egy fekete VW, vele szemben két rozsdás tábla feliratai azt igazolják, hogy a forrás vize nem iható. Megkérdezem egy ott lakó hölgyet, szerinte évek óta nem csoronkál víz a csőből. Ennyi.
Lejöttem a főútra az Izvor nevű buszmegállóhoz, és megtekintettem az ott közszemlére tett információs anyagokat. Sikerült összefüggésbe hoznom a hajdani forrást a buszmegálló nevével, ámde a nagy térképen ezt láttam: „Izvor/Királykúti” [forrásról elnevezett] megálló. A szándék nemes, a megvalósítás siralmas, merthogy a Királykút kb. 487 méternyire van ettől a buszmegállótól. (Közbevetőleg: az út páros oldalán a ’kettes Poli’ megálló térképén ez áll: „Poli II – Poli II”. Szerencsére a buszok homlokán „Poli 2” szerepel, s ez jó, mert a római számok már kimentek a divatból.) ▪A Királykút a helyén volt, a vize hűsen és bőven csorog; információs táblák is bőven: (1.) A Székely vértanúk forrásától ismert táblácska párja: „Apa este bună de băut”. (2.) A domb felőli részen két felirat: „Izvorul REGE – Királykút forrás”. (3.) A forrással szembeni utcácska névtáblája még a régi köntösben (= kobaltszín zománc, fehér betűk): „Pas. Izvorul Rece” [nem REGE] = „Hideg Forrás köz”. (Gondolom, ez az 1948-as idők terméke és emléke, amikor Mihály király menesztése után kapóra jött a Rece – REGE ’stikli’. Különben a ’királyi’ melléknév a forrásvíz minőségét jelzi, nem kapcsolódik semmilyen uralkodóhoz.) Ilyen ez a város.
