A történelmi mélypont évszázada

• 2026-10-14 15:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (92.)

 Apáczai Csere János

A XVII. századot Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című röpirata óta s valójában egyfajta történészi konszenzus alapján szokás volt a magyar romlás évszázadának „kinevezni”, ugyanakkor a rugalmas ellenállás, a túlélés és a csodálatos megmaradás századaként is tekinthetünk e történelmi mélypontra. A középkori gazdag királyság szétesése, a borzasztó pusztítások, a külső-belső háborúságok és veszteségek ellenére a népszaporulat általánosságban (bár régiónként különféleképpen) megmaradt, a magyarság sem nyelvét, sem keresztyén hitét, sem szellemi-kulturális gyarapodását nem adta fel. A XVII. század – átnyúlva már a XVIII. századba – olyan szellemi nagyságokat termett, mint Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc – és nagyon sokan mások.

Sorozatunkban az imént említettekről feltétlenül szólnunk kell.

A logikától az orvostudományig

Apáczai Csere János (Apáca, 1625. június 10. körül – 1659. december 31.) harmincnégy életéve alatt a magyar tudományosság és közművelődés alapjait teremtette meg, a logikától az orvostudományig a fejlettebb Nyugat minden tudományágának korabeli tudásszintjét magyarra fordította, írt, szervezett, tanított, sőt iskolát teremtett és olyan tanítványokat nevelt ki, mint Pápai Páriz és Bethlen Miklós. „Szerencsétlen és nem emelkedhetik tökéletességre az a nép, amelyiknek a tudományokat idegen nyelven kell megtanulnia”, írta főművében a Brassó környéki szabadosoktól származó székely fiatalember, aki öt év külföldi egyetemi tanulmányok után (1648 nyarától 1653 augusztusáig Franeker, Leyden, Utrecht, Harderwijk) németalföldi feleségét és elsőszülött kisgyermekét magával hozva tért haza, hogy a sötétség oszlatásában oroszlánrészt vállaljon a függetlensége végnapjait élő kicsiny Erdélyországban. Apáczai a református egyház (Geleji Katona István püspök) támogatásával tanulhatott külföldön, és mint érett gondolkodót, szintén a református egyház (Csulai György püspök) hívta haza. Több város (Kézdivásárhely, Nagyenyed, Udvarhely és Sárospatak) várta őt kollégiumába, de Apáczai a fejedelemség két központjában, előbb Gyulafehérváron, aztán Kolozsváron tevékenykedett. „Haladó” társadalmi nézetei, avagy kiváló pedagógusi munkássága és bámulatos enciklopédikus tudása sajnos „ingerelte” a II. Rákóczi György körüli befolyásos és intrikus embereket: az Angliából érkezett Isaac Basire-t és a jezsuitákat. A legreménytelenebb helyzetekben is Apáczai törhetetlen hittel szervezte az iskolát, tanított és írt. Kevesen, de voltak, akik mindvégig kiálltak mellette: sokszoros meghurcoltatása közepette ingyenebédről gondoskodtak családja és a maga számára, hivatalosan és anyagilag is támogatták (Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony és a Bethlen grófok). Azonban az élete mécsesét sebesen égető tudóssal, aki hatalmas életművet alkotott, kegyetlenül korán végzett a szárazbetegség (tüdőbaj).

Máig is érvényes magyar terminológiát alkotott

A „minden igaz és hasznos bölcsességeknek szép rendbe foglalt és magyar nyelven világra bocsátott” Magyar Encyclopaedia első nyolc része még Hollandiában készült el; ezek a fejezetek jóval kidolgozottabbak és terjedelmesebbek, mint a továbbiak. A további részeket Apáczai már hazatérte után, otthonról küldte levélben Utrechtbe, ahol a tizenkét részbe foglalt teljes mű 1655-ben jelent meg. A karteziánus (René Descartes gondolatrendszerét követő) enciklopédista ugyan az évszázad mechanisztikus világmagyarázatán belül vizsgálódik, de olykor kitekint az ember, mint élő automata (önműködő gép) felfogás keretei közül. A reneszánsz leghaladóbb (kopernikuszi) világképét a kortárs tudósok szemléletével egyesítette. Nagy hatással volt rá William Harvey 1628-ban megjelent vérkeringés-elmélete, Heinrich Regius 1651-es Philosophia naturalis című művének világképe és a XVI. századi Andreas Vesalius (1514–1564) főbb műve, a De humani corporis fabrica libri septem (Bázel, 1543 és 1555). Forrásait felhasználva, jól kiforrott, egységes, világos és szép magyar gondolatrendszert teremt. Bizonyos tudományágakban esetenként máig érvényes magyar terminológiát alkot meg. Orvosi szempontból az enciklopédia hetedik, A földi dolgokról című fejezete a legizgalmasabb. A hetedik fejezet a VIII. résztől a XXXVIII. alfejezetig az ember anatómiájával, élettanával, illetve az emberi egészség és betegség összefüggéseivel foglalkozik. Apáczai az emberi testrészeket, a csontozatot, a belső szerveket és az idegrendszert is szerves egységben láttatja. A szívet a maga valóságos négyosztatúságában írja le, és hangsúlyozza, hogy a bal és a jobb „kebelecske” két-két „edényre” vagy „üregre” (kamrára és pitvarra) oszlik, melyek között „temérdek hús”, „sövény” van. A szájadékokról és szívbillentyűkről is tud: az előbbieket „fülecskéknek”, „zsebecskéknek”, az utóbbiakat „tokoknak” nevezi, „melyek kűvül béfelé nézvén, a benn való vérnek kijövetelét megellenzik” (Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia, Bukarest, Kriterion, 1977, XXI., 230). 

A vércsinálás, az emésztés, a nemiszervek (a méh), az érzékszervek

A „vércsinálást”, a „vérnek kerengését” helyesen, szabatosan és igen ízesen írja le. Beszél világosan az artériás és a vénás erekről („eres életerek és tágas erek”), homályosabban a kis és a nagy vérkörről („tüdős és nagy életerek”). A pulzust „érszökésnek” kereszteli, a systolét mint „fellövelkedést”, a diastolét mint „lelohadást” magyarázza. E magyarázat szerint ugyan a vért szállító rostokban a „lelkek” meghígulnak és besűrűsödnek… Apáczai háromféle lélekről is beszél az emberi test kapcsán, az első lélek maga az istentől eredő szellemi funkciója az embernek, a második lélek-fogalom az erekben keringő változó állagú valamikre („pára”: plazma?) vonatkozik, a harmadikféle „lelkek” az idegingerület még fel nem ismert fogalmát képviselik! A „vércsinálás” következményeképpen tudunk lélegezni, fejtegeti Apáczai, mégpedig két szakaszban: a „bészívás” és a „kilehellés” egymásutánjában. Az emésztést aprólékosan leírja, „főzésnek” nevezi, és a nyeléstől, a gyomorszáj ingerlődésétől a belek mozgásáig követi a táplálék útját. A kiválasztást Apáczainál „elváladás”. Tárgyalja a máj, az epe, a húgyhólyag, a húgyvezeték és a belek működését (ezeket mind mai nevükön nevezi). Az anyagcsere végtermékeit és a szervezet egyéb „rútságait” a korra jellemző precizitással írja le („vizelet, gané, fülsár, takony, nyál, pök/köpet, veríték, könny”). Az élettani fejezetek külön szólnak az állatokról és az emberről, illetve a nemi szervektől az utódnevelésig mindenről részletesen. Apáczai a nem jó helyen megtapadt megtermékenyített petesejtből származó embrió életképtelenségéről is tájékoztatja olvasóit: „A csuda az élő állatnak a méhen mód nélkül való egybealkotása” (monstrum, XXIII., 236). Figyelemre méltó, hogy míg a méh (uteri) Lencsés Györgynél még „madra”, itt már megvan mint méh! Különösen szabatos – a korabeli optika fejlett színvonala miatt – az érzékszervek működésének leírása, főleg a látásé, a helyes, a rövid- és a távollátásé is. Ami az agy, az idegrendszer, az elme működését, illetve az érzelmek (nála indulatok), a szokások, az emberi jellemvonások sokféleségét illeti, Apáczai nagyon részletes, körültekintő és aprólékos. Taglalja a „böcsület, szerelem, kívánság, gonosz akarat, reménség, serénség, merészség, félénkség, szorgalmatosság” stb. jellemvonásokat. Ugyanakkor a kortudat foglya is. A „hét bokor inak” az Encyclopaediában hét pár agyideget jelentenek; ennyiről tudtak akkor, míg ma tizenhárom párról van tudomásunk. Versbe foglalva a hét bokor inat így írja le szerzőnk – az idegpárok sorrendje, számozása nem felel meg a mainak:

„Lát az élő, mozdít szemet a más, harmada kóstol

S a negyed, hall az ötöd, vándor a hatodik, heted a nyelv.” (XXIV., 237.) Ezek tehát az inak vagy „idegenek”, ma idegek. 

Az elme és a lélek székhelye

Az agy központjának, az elme és a lélek székhelyének akkoriban a tobozmirigyet tartották. Apáczai így ír róla: „5. Minden érzékenységnek fészke a fenyőmakkocska az agyban. 6. Az agy kebelecskéi azok az odúk, melyek az agyon szertteszéllyel elszélledvén és az ő belső szénekkel sok apró menedékeken nézvén az agy rostocskáiba, melyeken az élő állati lelkek teremnek, kik onnan az egész testen elosztatnak.” (XXIV., 237.) Az egészségről, a betegségekről és a gyógyításról nyolc fejezetet ír Apáczai (XXX–XXXVIII). Külön ír a tisztálkodásról. Az évszakok szerint különböző javallatait (szokásjog) fogalmazza meg az étkezésnek, a pihenésnek és a tevékenykedésnek. Apáczai az egészség különféle változatait mutatja be az emberi alkat, természet és az életvitel szerint. Ír az egészség megőrzéséről; a „tántorgó” és „eleső” egészség megerősítésének lehetőségeiről. Pihenés, böjt, bizonyos ételek fogyasztása, érvágás, purgáció, aloe és pirulák, mértékletesség, a „maradék erőtlenség” felszámolása és az „élni kell” józansága. Vannak „nyilvánvaló, rejtegetett, mindéltig tartó, eloszolható, alattomba való” betegségek (XXXI., 257.). 

A betegség megismerése, lezajlásának előrelátása és gyógyítása

A „megsértődött” szervezet erőnléte, a beteg életkörülményei, szokásai (!) és az adott betegség támadóereje kölcsönhatásba lépnek, s ezt a kölcsönhatást kell az orvosnak előre látnia. A betegség hosszasan kialakuló vagy hirtelen lecsapó jelenség, tehát annak „elvégződése”, a „feloldoztatás” is hosszú folyamat, több „fordulással”, változással jár (XXXIV., 271–273.). Egyes betegségek kifakadnak, mint a himlő, de a verítékezés is egyfajta kifakadás; amikor egyik baj másik bajba fordul át, akkor az „elcserélődés” esete áll fenn (273.). Apáczai beszél tüneti és oki kezelésről, kölcsönhatásokról, kézzel végzett beavatkozásokról és szerekkel, „urusággal” való kezelésekről. A kézzel végzett beavatkozások között említi a „vakaródzást”: dögönyözést és masszázst, a köpölyözést, a nadállyal (piócával) kezelést és a „borbélyozás” fő formáját, az érvágást. Az orvoslás (terápia) a betegség felismerése és megjövendölése alapján lehet „urusság” (remedium), és lehet „orvoslási cselekedet” (XXXV., 273.). A „béadás (dosis justa)” formái között az Encyclopaedia megkülönböztet „természet szerint való és mesterséggel csináltatott” szereket. A „kantaír (pharmakon)” bevételéről aprólékosan ír, hiszen a gyógyszerelésnek nem mindegy sem az ideje, sem a gyakorisága, sem a mennyisége (273-274.). 

Az orvoslási cselekedetek (sanatio) 

Ezek között szerepel a böjt, melegítés, hűtés (a korabeli tudás szerint a véráram „lelkeinek” „vékonyító, lágyító” változtatása), verítékeztetés, hánytatás („okádás” okozása), bélsártisztítás („klistér”, beöntés), vizeletmegindítás, havi folyás megindítása. Külön foglalkozik Apáczai a testtájak, a belső szervek („melly”, tüdő, lép, szív, vese, méh) és minden egyes testrész orvoslásával. Találunk utalást az „elvajutt” (elvajúdott, „lebetegedett”, szült) nők megkülönböztetett kezelésére, a megmart vagy megmérgezett ember gyógyítására (a méreg elleni orvosság neve „terjék”). A „francu és egyéb gonosz nyavalyák” gyógyítására az „eleven kénesővel [higannyal] megindított tisztítást írja le (XXXVII., 280.).

Az egészség és a „hathatós” gyógyítás témáinak összetett fejezeteiben örök érvényű, ma is megfontolandó és elavult, túlhaladott tudományosság, népi praxis és személyes gyakorlat szépen ötvöződik. Apáczai tudós pedagógusként a lehető legmagasabb mércét állította tanítványai elé, írásai által pedig olvasóit, egész utókorát nevelte – nevelheti ma is. A tudatlanság és a tunya, fegyelmezetlen életmód ellen így szólal fel a kolozsvári református kollégiumban 1656. november 20-án: „Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőttkorukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát.” (Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól)