Rendkívül izgalmas a történelemformáló időknek részese lenni – amennyiben megnyugtató földrajzi és geopolitikai távolságból szemlélhetjük őket. Azoknak, akiknek ez a távolság nem adatik meg – attól függetlenül, hogy a különböző konfliktusokban melyik oldalon állnak –, e történelemformáló idők nem hoznak mást, csak gyászt, veszteséget, szenvedést. A háború pokol.
Mégis rendkívül érdekes nyomon követni az események folyását, a világpolitikai helyzet alakulását, megdőlni látni olyan téziseket és bizonyosságokat, amelyek megdönthetetlenségéhez azelőtt nem is fért kétség. Hétfőn múlt egy éve annak, hogy a közelmúlt (és talán az ismert történelem) egyik legnagyobb terrortámadásán iszonyodott el a világ. A Hamász október hetedikei, Izrael ellen irányuló csapásáról borzalmas felvételek kerültek fel a világhálóra. Olyan cselekményeket megörökítő videók és képsorok, amelyek elkövetését még a középkorban is szinte elképzelhetetlennek tartottuk – otthonaikban kapával lefejezett, lerben megsütött, anyjukkal együtt élve felgyújtott kisgyerekek és csecsemők is áldozatai voltak az 1200 ember halálát és több mint kétszáz civil elhurcolását eredményező, több mint 7000 rakétakilövéssel megtámogatott akciónak. Ez egy történelemformáló momentum volt, a reakció okozta következmények folyamata pedig mindmáig kitartotta – és továbbra is kitartja – ezt a pillanatot – olyan eseményeket eredményezett, amelyekre valószínűleg senki sem gondolt volna azelőtt.
A Hamász támadását megelőző évek, évtizedek a status quo jegyében teltek a Közel-Kelet ama részén. A két, iráni hátterű proxy szervezet, a Hamász és a Hezbollah (és nem csak) folyamatosan zaklatta Izraelt, voltak terrorcselekmények és rakétatámadások, ezekre mindig meg is érkezett az adekvát válasz, de a törékeny egyensúlyra azért mintha vigyáztak volna a felek. Október hetedike mindent megváltoztatott. A Hamász tudta, hogy mit csinál, azt is tudta, hogy kemény lesz a válasz (amelynek következményeként ki tudja csikarni a nemzetközi közösség empátiáját), de arra nem gondolt, hogy teljes mértékben beindul a hadigépezet, és Gázát a földdel teszik egyenlővé, a szervezet vezetőit és több tízezernyi harcosát likvidálják, hadseregét felszámolják. Ahogy arra sem gondolt senki, hogy a Bejrútban állam az államban rendszert kialakító Hezbollahot a maga katonai rendszerével, elitalakulatával, fegyverarzenáljával, bunkerrendszerével együtt pár hét alatt szétszedi az izraeli hírszerzés, majd a hadsereg. A szervezet különböző vezetőinek precíziós likvidálását csak az egyik Hamász-vezető teheráni kiiktatása, a Hezbollah-fővezér 14 emeletnyi mélységben lévő bejrúti bunkerének szétbombázása és a pager-robbantássorozat múlja felül (utóbbi valószínűleg minden idők legzseniálisabb hírszerzési akciója). A rettegett Hezbollah kártyavárként dől össze, újonnan megválasztott fővezérét is likvidálták az elmúlt napokban, a közel-keleti status quo felbomlott, az erőviszonyok síkjai eltolódtak, és miközben a világhatalmak vezetői kötelességből mantrázzák a „Békét szeretnénk” szlogent, csendben kivárnak – kivárják, hogy mi lesz a vége, hogy sikerül-e felszámolni a gócpontokat, hogy lehetséges-e egy iráni hatalomváltás mindennek következményeként.
Rengeteg vetülete van mindennek, több száz oldalnyit lehetne írni az okokról, az áldozatokról, a következményekről, a politikai viszonyokról, de ennek sajnos nincsen fizikai helye ebben a rovatban. Ezért koncentráltunk a történelemformálás pillanatára, arra, hogy az elmúlt egy évben mennyi változás történt, hogy mindkét oldalon kiengedték a szellemet a palackból, és mi lett ennek a következménye – igaz, a nagykutyák közvetlenül még nem szóltak bele a dologba.
De egy biztos: az üzenet átment. Nincs helye középkori időket is alulmúló barbárságnak a civilizált világ civilizálatlan felén sem. És azokhoz, akik azt elkövették, igencsak közel került a történelemformáló pillanatok kemény és könyörtelen valósága.
