A jelen valósága: demagógia és disztópia
2026-10-14 15:00:00
- Albert Ildikó
Mi lesz veled, emberke?
A lelki egészség világnapján kezdem el írni ezeket a gondolatokat, igen stílusosan, hisz ebben a részben épp társadalmunk beteg voltával szándékozom foglalkozni. Október 10-ét a Lelki Egészség Világszövetsége nyilvánította ezzé a nappá. A szövetség 1948-ban alakult azzal a nemes céllal, hogy elősegítse az érzelmi és lelki zavarok megelőzését, a lelki egyensúly kialakítását és megőrzését. Hogy ez mennyire sikerült neki, arról ma már van némi fogalmunk. Mert igaz ugyan, hogy napjainkban lassacskán mindenki ezzel – azaz a lelkével – foglalkozik, miközben társadalmunk és benne az egyének is egyre több és egyre látványosabb pszichés gonddal küzdenek. Hogy miért alakult ez így, az nem titok, csak legfeljebb nem veszünk róla tudomást. Jómagam az előző sorozataimban részben taglaltam ezeket, mert sok szempontból ennek a nemzetközi érdeklődésnek lett az eredménye, illetve a dominánssá váló fogyasztói attitűd kiterjesztése és a globalista szemléletmód az egyik oka, majd eredménye is a jelenségnek. Lassacskán minden a világon ilyen kettős és ellentmondásos meghatározottságúvá válik. Egy időben ezért beszélhettünk szkizofrén társadalomról, ami még mindig lappang, de csatlakoztak hozzá más morbid jelenségek is, így az annyira komplexszé vált, hogy már több annál: nevezhetjük – sajnos! – beteg társadalomnak. Már 2006-ban jelent meg kötet Csernus Imre, Mohás Lívia és Popper Péter tollából ezzel a címmel: Egészséges egyén – beteg társadalom?
Beteg többek között azért, mert hamis illúziók alakítják. A vágyott és bizonyos szinten egész Nyugaton valósággá váló jóléti társadalom nem lelki egészséget von maga után, hanem épp ellenkezőleg: növeli a funkcionális pszichés zavarok elterjedtségét, és egyre több problémás lelki jelenséget vált ki. Ily módon az egekbe szökött a depresszió, a szorongás, a pszichoszomatikus betegségek, az alkoholizmus, a drogfogyasztás és más függőségek, a kriminalitás meg az öngyilkosságok száma, ráadásul egyre több pszichopata kerül magas pozícióba. Külön érdekesség – szomorú következményekkel – az ENSZ Népesedési Alapjának 2022-es jelentése, mely szerint a világra jövő gyerekek mintegy 30%-a nem kívánt terhességből származik. Az pedig ma már eléggé tág körben ismert, hogy a nem kívánt gyerek rendszerint rosszul teljesít az iskolában, dühkitörései vannak, problémás a viselkedése, és gyengén fejlett az önkontrollja. És mivel tudjuk, hogy az így felnőtt emberek bizonytalanok, szorongásra, depresszióra hajlamosak, és kétszer annyi az alkoholista, háromszor annyi a bűnöző közöttük, mint a többieknél, akkor már az is látható, hogy ez társadalmi szintű probléma. Maga a fent említett forrás is elhanyagolt krízisként beszél a jelenségről.
Mindezek ismeretében – nagyon egyszerűen és kissé szélsőségesen fogalmazva – azt mondhatnánk, hogy minél jobban és szabadabban élünk, annál több lelki bajunk van. A jóléti társadalom, a szabadság és a demokrácia egyben a normák, a határok, az (ön)fegyelem hiányát is jelentik, és legtöbbször a szabadság is előbb-utóbb szabadossággá válik. Ezzel együtt előtérbe kerülnek az ösztönök, az érzelmek és az indulatok – a megfelelő fékek nélkül. Szinte mindenki minden helyzetben érzelmileg reagál, a józan ész mintha szabadságra ment volna. Minden téren. A legtöbben igyekeznek a meggyőzést és minden vitát érzelmi szintre helyezni, a világot pedig kettéosztani: ők és mi. Ráadásul aki nincs velünk, az ellenünk van, és legtöbbször a bűnbakképzés is működésbe lép vele kapcsolatban. A legtöbbek gondolkodása ilyen: érzelmi, önfelmentő, másokat hibáztató, melyben helyet kap a képzelt valóság ismételgetése, ami előbb-utóbb igazságnak hat még a saját szemükben is. Lassan nem észérvekkel dolgozik a világ, hanem hazugságokkal meg érzelmi támadásokkal („Nem lehet egyszer nekem is igazam?”). Nem is olyan régen ez a kommunikációs stílus és attitűd még a politikusoké volt, vagy szintén a politikusok az ellenfelüket vádolták ezzel, azaz demagógiával. Mára ez össztársadalmi szintűvé és mindennapivá vált. Természetesen a legszemléletesebb példákkal ma is a politikusok szolgálnak, talán mert őket látjuk, halljuk teljes manipulációs fegyverzetükben; nekik van lehetőségük úgy istenigazából megmutatni, hogyan kell alkalmazni a demagóg magatartást – gyakran élő közvetítésben, lásd például a választási ígérgetéseket, aztán a valóságot.
Szinte hihetetlen, milyen pontosan látta előre Aldous Huxley a társadalmi történéseket, és milyen megtévesztően hasonlít a mai világ a Szép új világhoz. Ő írja könyvében, hogy valamikor „A tudás volt a legfőbb jó, az igazság a legfőbb érték…”, aztán a híres vezér, Ford tett azért, hogy „a hangsúlyt az igazságról és szépségről áthelyezzék a kényelemre és boldogságra.” És ugyanitt magyarázza, miért volt erre szükség: „Az egyetemes közboldogság állandóan forgásban tartja a gépezet kerekeit, míg az igazság és szépség erre nem alkalmas. És persze valahányszor a tömegek megragadták a politikai hatalmat, akkor inkább a boldogság számított, nem pedig az igazság és szépség.” Gondoljunk napjaink nyugtalan boldogságkeresésére és a divatra, mely, ha követed, állandó boldogságot ígér. És ezért sokan, túl sokan, esztelenül követik is. Huxley zseni volt, az emberiség meg… olyan, amilyen. A változó divatot követő tömeg pedig – igen ellentmondásos módon – egyszerre amorf massza és a saját, elzárt világukba behúzódó egyének halmaza. A valóságunk tehát tulajdonképpen egy megvalósult disztópia, mely hasonlót vagy még sötétebbet vetít előre. Elég a mindennapi sirámokat hallgatni, vagy Krasznahorkait olvasni, esetleg körülnézni a politikában kinn és benn: válság és káosz mindenfelé. De azért tudják, mennyit keresek, mennyit költök és mire, hova utazom, kivel találkozom, merre parkolok. „Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg.” A személytelenség, az elszemélytelenedés, a reális kapcsolatok hiánya, életünk kiszámíthatatlansága és legtöbbször a másik kiismerhetetlensége félelmetes. És akkor még nem említettük a vezető rétegek el nem ismert, de attól még valós teljhatalmát – elég, ha csak a mi mindennapjainkra vagy a szomszédék látványos és végtelenül szomorú hatalmi játékaira gondolunk, melyek bizonyos értelemben minket is érintenek. Éljük a disztópiát, és még rosszabbra, vagyis újabb disztópiára számítunk. Mindez evidencia, csak legtöbbször másképp fogalmazzuk meg. Talán ideje nevén nevezni a gyermeket.
