A közelmúltban megöltek egy embert. Persze, sajnos nagyon sokan esnek erőszakos halál áldozatául naponta, ez az eset azonban kirívó, hiszen azonnal világszerte ismertté vált. Mert ezt az embert azért ölték meg, amiben hitt. És amit ki mert mondani. Már akkor szerettem volna írni róla, amikor a gyalázatos eset megtörtént, de gondoltam, várok egy kicsit, ülepedjenek le az érzelmek. Hiszen Charlie Kirköt, az ismert influenszert rögtön a halála után (is) azonmód mindennel (megint is) megvádolták: hogy szélsőjobbos, rasszista, náci, neonáci, meg hasonló lózungok. Ám a vádaskodóknak hamar fel kellett ocsúdniuk, főleg amikor ismert baloldali személyiségek – közöttük számos fekete is – kezdtek posztolni az amerikai politikai gyilkosságok hosszú sorozatának legutóbbi áldozatáról. És akik – mindannyian, még Barack Obama és Martin Luther King unokahúga is – elmondták: Charlie Kirk nem volt náci. Nem volt fasiszta. És nem volt rasszista sem. És hogy meggyilkolása a legalávalóbb aljasság.
Annak, aki nem ismerte Charlie Kirk tevékenységét: a saját show-val és podcasttel rendelkező, jobboldali beállítottságú, keresztény influenszer különböző egyetemekre, iskolákba látogatott el, ahol (az amerikai kultúrában egyébként nagy hagyományokkal bíró) vitaesteket szervezett, amelyeknek az volt a lényege, hogy a jobb- és baloldal egymásnak feszülő véleménykülönbségeit a lehetőségek szerinti legkulturáltabb vitában mérjék egymáshoz. Számos baloldali gondolkodót, ismert személyiséget is meghívott hasonló vitákra, mert hitt abban, hogy nem baj, ha nem egyformán gondolkodunk a világról. Akkor van baj, ha a nézeteltéréseinket nem kommunikáljuk, nem tisztázzuk. Az sem baj, ha nem tudjuk egymást meggyőzni, de legalább ismerjük meg egymás álláspontját, hiszen azzal jobban megértjük a másikat, miáltal jobban tudjuk tisztelni, elfogadni őt. Mindegyik baloldali és sok jobboldali gondolkodó is, aki érdemben megszólalt a halála után, elmondta: sok mindenben vagy szinte semmiben nem értett egyet az amúgy nagyszerű vitapartnernek bizonyuló Charlie Kirk álláspontjával, de tisztelte benne a nyitottságot, a bátorságot és azt, hogy nem erőszakkal, hanem észérvekkel hirdeti az elveit, illetve őszintén kíváncsi a másik véleményére. Hogy éppen ezzel képes áthidalni azt az egyre mélyülő szakadékot, ami az amerikai (és nem csak) jobb- és baloldal között tátong. Hogy vallotta: nem baj, ha nem értünk egyet, az a baj, ha meg sem beszéljük ezt.
Ennek az embernek az életét oltotta ki egy, a nyakát feltépő puskagolyó. Két kisgyerek (a nagyobbik hároméves) és egy szerető feleség maradt utána. És miközben a jobb- és baloldal emberi érzésű személyiségei és közemberei politikai hovatartozástól függetlenül egyaránt gyászolták, bőven akadtak olyanok is, akik a közösségi médiában örvendeztek a halálán. Csakhogy nem ugyanaz egy rendőri túlkapás következtében elhunyt bűnöző és egy ismert és politikai oldaltól függetlenül köztiszteletben álló, mindössze 31 éves közszereplő erőszakos halála. És nem csak azért, mert míg az előbbi esetében lángokban álltak a városok, az utóbbit követően békés és néma gyásznak lehettünk tanúi. Hanem azért, mert ez volt a fordulópont, az eddig, ne tovább!: a kárörvendezőket tömegesen rúgták és rúgják ki munkáltatóik, páriák lettek nemcsak a jobb, hanem a szélsőségektől mentes beállítottságú baloldal szemében is. Charlie Kirk halála lehet a szélsőséges folyamatok (bármelyik oldalról beszélünk is) alulról jövő, civil kezdeményezésű elfojtásának kezdete, hiszen nagyon sok jóérzésű ember figyelmét ráirányította arra az üzenetre, amelyet hátrahagyott: az egymással való párbeszéd és kölcsönös tisztelet fontosságára. Amely után a halálán örvendezni: gusztustalan. Főleg annak tudatában, hogy azért ölték meg a családja szeme láttára (ami még világszerte ismert alvilági szervezetekben is hatalmas tabu), mert beszélni mert és beszélgetni szeretett volna. Mindenkivel.
