Zötykölődsz a fehér buszon. Odakint már sötét, a távolban valami falu fényei látszanak. Körülötted idegen emberek. Mindenki magába roskadva ül, csak a motor búgása hallatszik és a recsegés, amint bele-belefut a kerék a kátyúba. Az országút sötét. Nyugat felé haladsz.
Aludni kellene, tudod, de lehetetlen. A sötét tájra meresztett szemek mögött átveszi a látott képet az emlékezés. Arra gondolsz, hogy egy héttel ezelőtt még éltél. Még minden rendben volt. Egy nagy cégnél dolgoztál, és már csak pár hónap kellett volna ahhoz, hogy összegyűljön a plusz, amellyel a városi, központi lakásból városszéli kertes házba költözhetsz. Ahol van hely a gyereknek, garázs az autónak, kis medence a családnak. Félig már becsomagoltatok, következő hét végén indultatok volna nyaralni a Földközi-tengerre, kicsit később, mint máskor, de ott még szép az idő. A gyógyszereket már megvetted az idős szüleidnek, a feleségednek is sikerült valahogy kivennie a szabadnapjait. Mindennap eszedbe jutott, hogy milyen szerencsés vagy: nem vagy gazdag, de szegény sem, van egy jó munkahelyed, nagy lakásod, egy szép autód, nemrég vettél egy új robogót a városi futkorászáshoz, van amit enni és inni, hétvégenként közeli, szép helyekre jártok a cimborákkal, és ami a legfontosabb – itt van melletted a gyönyörű, fiatal családod. Hiszen te is még fiatal vagy. Nem töltötted be a negyvenet. Esténként arról meséltél a babának, hogy milyen a tenger. Babának hívod még, pedig már nem az, kétéves, de számodra még mindig újszülött. A világon őt szereted a legjobban, szinte szenvedélyes, földöntúli szeretettel. Amikor megszületett, megfogadtad, hogy a lehető legjobb apa leszel, hogy sokkal jobb gyerekkora legyen, mint amilyen a tiéd volt. Csak azt tiltod meg neki, amit tényleg muszáj, és soha nem szidod meg, inkább elmagyarázod, hogy mit és miért csinált rosszul. És cserébe ő mindig mosolyog neked, nevet, amikor meglát, és folyton keresi a társaságodat. A múltkor, amikor pár nap után hazaértél, és meglátott, kacagva és botladozva rohant feléd, a két kis kezével megfogta a két füledet, és odadörgölte az arcát az arcodhoz. Akkor megígérted neki és magadnak, hogy ha teheted, soha többet nem leszel olyan sokáig távol.
És most itt ülsz a fehér buszon. Ismeretlen távolba utazol. Nem tudod, mikor érsz legközelebb haza. Nem tudod, hogy hazaérsz-e még egyáltalán. Valahol majd leszállítanak, katonai egyenruhába öltöztetnek, a kezedbe nyomnak egy régi karabélyt, betuszkolnak egy rozsdás teherautóba, és visznek a fegyverropogásba téged, aki szinte azt sem tudja, hogyan kell lőni. Nem akarsz oda menni. Nem akarsz ölni. De ők igen. Ők meg akarnak ölni téged. Mert te nem a családodat védő hős leszel. Te ork leszel, aki megtámadta őket, aki lebombázta az otthonaikat, elpusztította családjaikat, elvette tőlük azt az életet, amilyen a tiéd is volt. Ők gyűlölnek téged. És meg fognak ölni. Jobbak a fegyvereik. Jobbak a taktikáik. És a hazájukat védik... Megígérted a babának, hogy soha nem maradsz sokáig távol. És most minden esélyed megvan rá, hogy többé soha ne térj haza. Otthon már sírnak utánad. A baba nem érti, hogy mi történik. Vár reád még sokáig. Aztán már nem. Nem fog emlékezni az arcodra, a közös játékokra, a nevetésre, amikor utánoztad a majommakogást. Nem fog emlékezni rád. Nem. Fog. Emlékezni. Rád. Rád, aki a legjobban őt szeretted a világon.
Zötykölődsz a fehér buszon. Aludni kellene. Odakint már sötét. Elnyel téged is, és senki sem tudja majd, hogy mire gondoltál azon az éjszakán, amelyből soha nem tértél haza.
