Zsiga és a nők

A Móricz Zsiga természetesen, már ha valaki meri így nevezni regényirodalmunk nagy klasszikusát, aki az iskolai tananyag szigorú skatulyázása nyomán az olvasók nagy többségének tudatában úgy él, mint egy tekintélyes, bajszos, pocakos, távolságtartó öregúr. A marosvásárhelyi Spectrum Színház új produkciója a fenti címmel de-cember 5-én bemutatott előadással követi el a merész „szentségtörést”, 16 éven felülieknek szánt, műfajilag nehezen besorolható, eklektikusan összeálló, mozgalmasan szórakoztató, zenés színpadi játékkal mutatva fel az író másik arcát, életének, személyiségének kevéssé kirajzolódó vetületeit. A Bodolay rendezte előadás Móricz Zsigmond naplói és meséi alapján kerekíti ki, színesíti, árnyalja a számos sikeres regény, elbeszélés és dráma, vígjáték szerzőjéről kialakult képet. Úgy, hogy minden szó, ami a színen elhangzik, Móricz szava. Ezt az estnek már az elején kihangsúlyozzák. Nyilván azért is, hogy a prűdebb nézők ne a produkció megvalósítóit kárhoztassák az időnként felhangzó, trágárnak tartott, a nagy nyilvánosság előtt ritkábban hangoztatott, de azért mindenki által ismert kifejezésekért. Nem tudom, valakit sokkolt-e a kérdéses szóhasználat, de valójában nem gondolnám, a film, a tévé, a stand up comedy durvább dolgokhoz is hozzászoktatott az utóbbi években. De aki az író 1924 és 1929 között írt Naplóját, illetve a levelezését kézbe vette, eléggé meglepődhetett itt-ott olvasás közben. A mostani premier közönségén nem látszott a meglepetés, reakciói inkább azt sugallták, hogy ráhangolódott a játékra, jól szórakozik, élvezi a humor esetenként felvillanó megnyilatkozásait. A végén pedig hosszasan megünnepelte a nagy kedvvel és lendülettel teljesítő társulatot.

Cséve Anna irodalomtörténész, a naplókötetek szerkesztője írja, hogy „Móricznál nemcsak a naplók, hanem a regények, a novellák és a tárcák is üzenőfalként működtek a vele kapcsolatban álló nők számára. A művekben egész jelenetek, komplett párbeszédek köszönnek vissza az író életéből. A naplóból az is jól látszik, hogyan használta írói nyersanyagként a nőket. Az új szerelemtől alkotóerejének felizzását várta, és amikor ez nem történt meg, az új feleség, Simonyi Mária erotikus vonzása is csökkent. Számára egyetlen szerep létezett, az írói. Élete viszont az írást segítette, a napló második kötetében olvashatjuk, hogy regényeiben mindent kibeszélt, amit az emberek el szoktak hallgatni. De nemcsak az első feleség, Holics Janka vagy a második, Simonyi Mária szavait lehet a szerelmi levelezésekből vagy a naplókból azonosítani, hanem a mindennapi emberek beszédhangjait is a jegyzetekből. Mindig volt a zsebében egy papírcetli, és ha valami érdekeset hallott, leírta. Ezekben a hétköznapi párbeszédekben találta meg a kortárs valóság lényegét.”

A magyarországi vendégrendező különböző színhá-zaknál már színre vitte Móricz minden fontosabb darabját, hat évvel ezelőtt a naplókból is létrehozott egy jó kamaraelőadást. A Marosvásárhelyen is elismert színházi egyéniség ezúttal se hazudtolta meg önmagát. Felbontva a színház hagyományos kereteit, a Spectrum amúgy sem létező színpadát faltól falig tágítva, csupaszítva, kétszintűre magasítva, nagy játékteret biztosított szinte állandó mozgásban levő, számos karaktert felvillantó, fizikailag is meglehetős megterhelésnek kitett szereplőinek. Az a kevés és egyszerű díszletelem, ami a játéktéren látható, mindegyre más-más funkciót betöltve segíti, gazdagítja a színészi játékot. A játszó személyek pedig – Czikó Juliánna, Márton Emőke-Katinka, Ruszuly Ervin, Szász Anna – gazdagon ki is aknázzák a lehetőségeket a szellemes rendezői ötletek s a látványsziporkák érvényesítésére. Móricz életében sok meghatározó egyén, alak tűnt fel, ezek megjelenítése, hiteles felidézése komoly feladat elé állította a színészeket, nem okoztak csalódást, oroszlánrészük van a sikerben. Sok a szöveg, hol ezt, hol azt idézték fel a naplókból, levelekből. Az sem volt zavaró, hogy esetenként a három színésznő Móricz Zsigmonddá változott, az ő mondandóját közvetítette. Persze a karakterek meghatványozódása a közönségtől is fokozott odafigyelést kívánt, de a koncentrálását jól oldották föl a zenés mozzanatok, a színművekből is ismerhető mulatónóták, dalok, a pergő ritmusok. A két zenész – Ficzus László és Kisfaludi János – profi módon és játékos kedvvel, néha minimális színészi eszköztárat is bevetve járult hozzá a színházi élményteremtéshez. 

Az összeállítás értékelését, a szövegelemzést, az egyéni teljesítmény és a csapatmunka méltatását bizonyára elvégzi majd a szakkritika, ez az írás csupán jelzés, hogy Thália vásárhelyi kínálata az év végére újabb figyelemre méltó előadással gyarapodott. De hogy milyen móriczi gondolatokkal találkozhatunk a darabban, az jól illusztrálható a műsorlapból kiemelt rövid idézettel: „Én nő nélkül élni abszolúte nem tudok. Ha a nő kiábrándul a férfiből, föltétlenül kidobja. Ha a férfi kiábrándul a nőből, de az őbelőle nem: nem tud megmenekülni. A nő addig tartja meg őt, amíg neki kell. A férj olyan, mint egy háziállat: be kell zárni az ólba, a házasság karámjába, etetni, vakargatni, fejni, s ha egyszer kiugrik, az egész személyzet rögtön fusson utána, végig a kerten, hajkurászni, hohó, mert ha kiszökik, sose jön többet vissza, mert az utcán szabad vadász nők járnak, s aki megfogja, rögtön karámba zárja.”