Zonda Attila emlékére

 Zonda Attila huszonhárom éve már az angyalokkal beszélget, 1997. április 4-én távozott közülünk. Még csak hetvenedik évében járna. Fiatalon elhagyta családját, szeretteit, barátait, erdélyi magyar közösségét. Hatalmas test és lélek, egyenes jellem, szikrázó szellem jellemezte. Élete példája arra int, hogy az igazság felvállalása nem könnyű, és egyáltalán nem egészségmegőrző tényező. A lelkiismeretes közszolgálat ugyanis együtt járhat a korai megbetegedés/elhalálozás kockázatának a felvállalásával. Áldozat vagy hős az, aki túllépi testi-lelki megpróbáltatásai hatá-rait? Zonda Attila csak azt tette, amit cselekednie kellett. Minduntalan a lelkiismeretére hallgatva, József Attilával együtt vallva, hogy „Az én vezérem bensőmből vezérel”. 

 Marosvásárhelyen született, a Máramaros megyei Hosszúmezőn volt zenetanár, Máramarossziget és Nagybánya zenei és kulturális éle-tének aktív irányítója. „A nemesi hadnagyok jutottak eszembe, amikor Zonda Attila énektanárt először megláttam. Mintha a történelem ködéből, az idő ősrengetegéből lépett volna elő” – írta róla Beke György a Boltívek teherbírása című riportkönyvében. 

 Az 1990-es változásokat követően két éven át parlamenti képviselő volt. Parlamenti tudósításai, a Bársonyszékek és hangulatok című rádióműsora országszerte nagy népszerűségnek és hallgatottságnak örvendett. A rádiótudósítások nemcsak a magyar választókhoz szóló pontos és hangulatos, időnként ironikus, ugyanakkor hitet sugárzó tájékoztatások, hanem egyúttal politikai-társadalmi kordokumentumok is voltak. Az őket összegyűjtő kötet (Zonda Attila: Bársonyszékek és hangulatok, szerkesztette Ábrám Zoltán, Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998) utószavában az alábbiakat írtam róla: „A beszámolók írója közösségért élő és cselekvő ember volt. Szeretet és népszolgálat, mélyből fakadó magyarságtudat, igaz keresztény magatartás, emberség és jólelkűség, alázat és bizalom jellemezte. (…) Hitt az egységben, a közösségben, és reménykedett a magyarság jövőjében. Mindig a nehezebb, gáncsoskodásokkal teli utat választotta, mert biztos volt benne: messzebb vezet.”

 1992. október 16-án az alábbi szavakkal búcsúzott hallgatóitól és egyúttal a bukaresti bársonyszéktől: „Köszönöm kétéves kitartó és megtisztelő figyelmüket, és engedjék meg, hogy búcsúzóul jó egészséget, munkaerőt, tűrőképességet, konok kitartást, humorérzéket, egyenes, gerinces és szép jövőt kívánjak mindannyiuknak. Kedves hallgatóim, Zonda Attila búcsúzik, Isten áldja önöket.”

Négy és fél éven át Marosvásárhelyen RMDSZ-politikus, megyei elnök. Fáklyavivő és utat mutató. Hirtelen jelentkező, súlyos betegséget követően a magyar történelem egyik történelmi napján, április negyedikén távozott közülünk. A kommunista időben ugyanis április 4-e Magyarország egyik legjelentősebb ünnepe, a felszabadulás napja volt. Számunkra azonban ötvenkét évre rá bekövetkező földi távozásával a megdöbbentő gyász napja.

„Nagyon sajnáljuk. Nagyon értékes ember volt. Kimondhatatlan veszteség azok számára, akik tisztelték és becsülték” – most is fülemben csengenek Zonda Attila egyik tisztelőjének a szavai a temetést követően. Már akkor megbizonyosodtam arról, hogy akiről így vélekednek, az nem élt hiába. Huszonhárom év, a feledés homálya – mondhatnánk. Egyáltalán nincs így. A sírján újra és újra friss virágcsokor jelenik meg szerettei, tisztelői részéről. Zonda Attila terem – ma is olvashatjuk a székházban. Emléke legyen áldott!