A Veress család menekülése Erdélyből (5.)

1944. szeptember 14. – 1945. május 21. között

November végén indultunk tovább Maconkáról Bátonyterenye felé. Elbúcsúztunk a szomszédoktól, az uradalom gondozóitól, megköszöntük, hogy gondoskodtak a lovak ellátásáról (amiben én is segítettem nekik), a szénáról, az abrakról, zabról, itatásról. Jó hangulatban váltunk el. 

Bátonyterenye után Zagyvapálfalva következett, majd innen nyugati irányba, Kishartyánba szekereztünk, ahol letértünk Sóshartyán, Nógrádmegyer felé. Ezen az úton már nem volt sok menekült, sem nagy forgalom, kilométereken át csak mi magunk utaztunk.

Magyargécen még egy éjszakát eltöltöttünk, majd december 1-jén továbbindultunk Szécsény, Őrhalom, Balassagyarmat felé, ahová december 2-án, szombaton délután érkeztünk. Megérkezésünk után rövid idő múlva találtunk is szállást, amire nagy szükség volt, mert Évike már útközben nagyon rosszul érezte magát.

Mint kiderült, a kétéves Évike diftériában szenvedett, beutalták kezelésre a kórházba. Ezért Erzsike néniék végül úgy határoztak, hogy nem jönnek tovább velünk szekéren, ott maradnak Balassagyarmaton, annál a családnál, ahol megszálltunk, amíg kislányukat kiengedik a kórházból, esetleg később utánunk jönnek. Ebből nem lett semmi, mert végül eldöntötték, hogy vonattal Budapestre utaznak Gyöngyi néniékhez, Sanyi bácsi testvéréhez. 

Sajnos ez a döntésük tragédiába torkollott, ugyanis Sanyi bácsit Budapesten bevásárlás közben az oroszok betuszkolták a hadifoglyok közé létszám-kiegészítés céljából. Amint jóval később kiderült, Erdélyben, a földvári fogolytáborban még látták, de Oroszországba már nem érkezett meg, útközben nyoma veszett, valószínűleg meghalt. A félárván maradt család Sanyi bácsi hiányában sokat szenvedett a későbbiekben, és a magánpatikájuk is minden berendezéssel együtt odaveszett. 

Visszatérve a mi helyzetünkre, december 2-án, szombaton késő délután lepakoltuk a szekérről csomagjainkat. Apám és édesanyám úgy határozott, hogy a mi családunk tovább menekül nyugat felé, és nem Budapest irányába, abban a reményben, hogy az orosz hadsereget előbb-utóbb valahol sikerül megállítani.

Azon éjjel még mi is annál a családnál aludtunk, ahol együtt megszálltunk, és december 3-án, vasárnap reggel 10 óra körül indultunk tovább Balassagyarmatról. 

Szomorú volt az elválás, sírtunk, mert együtt indultunk, és összeszoktunk, testvérek voltunk. Jóban-rosszban együtt voltunk, ha néha volt is egy-egy kis összetűzés, de nem volt harag soha közöttünk. Sanyi bácsi nagyon feltalálta magát, bárhol voltunk, tudott intézkedni, és tekintélye is volt. Kedves volt, mindenkivel tudott értekezni, és ez sok mindenben segített. A csomagok lerakásakor senkinek nem jutott eszébe, hogy három puska a szekéraljában van felkötve, és azok ott maradtak, továbbvittük magunkkal. Aznap délelőtt 10 órától Balassagyarmaton motorkerékpár-verseny volt, így a városból nem tudtunk kimenni, csak a verseny lejárta után, délben.

Folytattuk utunkat, most már csak mi, Drégelypalánkig, ahová december 3-án délután érkeztünk, és egy kedves tehetős magyar családnál kaptunk szállást. Megkínáltak vacsorával, sokat beszélgettek velük szüleink. Vendéglátóink elmondták, hogy a falu közelében, a dombon van Drégely vára, egy nagy csata színhelye egykor (1552). A vár védői és Szondy György, a vár kapitánya hősi halált haltak a törökök elleni harcban. Arany János a Szondy két apródja című szép versében örökítette meg emléküket.

December 4-én délelőtt az Ipoly folyó mentén utaztunk tovább Ipolyság felé, a városba nem mentünk be, hanem déli irányba folytattuk utunkat, nagyobb helységeket – Bernecebaráti, Kemence, Perőcsény, Vámosmikola – érintve. 

Vámosmikola közelében szálltunk meg december 5-én. 

Ezután december 6-án Ipolytölgyes, Letkés, Ipolyszalka, Bajta, Gyaraniköved, Párkány helységeket érintve értünk el a Dunához, és Párkányban szálltunk meg. 

Párkányból december 7-én, csütörtökön mentünk tovább Muzsla, Dunamocs, Dunaradvány, Marcellháza érintésével Hetényig.

Amint közelebb kerültünk a Dunához, látványa óriási élmény volt számunkra. Elcsodálkoztunk hatalmas méretein, szélességén, nagyságán, amihez foghatót addig nem láttunk. Nagyon mély hatást váltott ki bennünk, örvendtünk annak, hogy ide is eljutottunk, szinte elfeledtük, hogy menekülők vagyunk, és mi, a nagyobbak hosszú ideig gyalog mentünk a Duna mellett.

Dunaradvány után jobbra fordultunk, Marcellháza felé, és innen (december 8-án vagy 9-én a délutáni órákban) megérkeztünk Heténybe. Első utunk természetesen szállás után vezetett. Szállásunkat nem kellett hosszú ideig keressük, mert kérdezésünkre az emberek Szabó Elek bácsihoz és feleségéhez, Klári nénihez irányítottak, akik nagyon kedvesen be is fogadtak, felajánlották, hogy náluk lakhatunk az udvarukon levő két ház egyikében, a kisebben. A nagyobb lakásban a család lakott, vagyis Szabó bácsi, Klári néni, fiukkal. Ő inkább Komáromban tartózkodott, az ott lakó nagynénjénél, Klári néni nővérénél, mert ott végezte középiskolai tanulmányait, majd az orvosi egyetemet is a háború után. A családdal lakott az Elek bácsi idős nagybátyja is. 

 A kisebb ház első, utca felőli szobájában férfifodrászat működött, családunk a hátsó, igen nedves és hideg szobában lakhatott, édesapánk beteg is lett, Győrbe kellett mennie orvoshoz, aki pár nap betegszabadságot írt ki neki. A lakás elfoglalása idején még viszonylag szép, meleg idő volt, de később, mikor beköszöntöttek a hidegebb napok, hosszabb ideig kellemetlenné és egészségtelenné vált az ott-tartózkodás.

Hetény községben voltunk közel két hónapon át. A nedvesség és a hideg miatt bőségesen tüzeltünk, és a falra pokrócot szegeztünk. Szerencsénkre nem sokáig laktunk ebben a szobában, mert közeledtek az oroszok, és Klári néni kérte, hogy költözzünk át a másik ház utca felőli szobájába, amelyik világos, egészséges volt, és legyünk együtt. Így átköltöztünk, és ebben a szobában laktunk 1945. február 5-ig, míg eljöttünk Hetényből. A karácsonyt viszont már ott, az új szobában töltöttük, együtt a befogadó családdal, szerény ajándékokkal.

A szekérnek és a lovaknak nem volt hely az istállóban és az udvaron sem, mert a Szabó családnak tehenei voltak, de a közelben, mintegy kétszáz méterre a lakástól, az utcán túl egy udvarház és nagy istálló volt, ahová mi is elhelyezhettük a lovakat. A földbirtokos tulajdonos nem biztosított szénát, abrakot a lovainknak, mondván, hogy az ő állatainak sincs elegendő. A kérdés úgy oldódott meg, hogy a földbirtokos állatainak egyik idősebb gondozója vállalta, hogy éjszaka titokban, amikor a tulajdonos alszik, megeteti lovainkat, a jászolba elegendő szénát rak, természetesen nem ingyen. Reggel mi, a család itattuk meg a lovainkat ott-tartózkodásunk idején, és esténként 11 óra után segítettünk a bácsinak a széna elhelyezésében, amíg Hetényben tartózkodtunk, végig. Nappal nem mehettünk át az udvarházhoz, és senki sem tudta, hogy esténként mivel foglalatoskodunk. Minden jól ment volna, de apu a nedves, hideg szobában vesegyulladást kapott, nagyon beteg volt, kezelésre Győrbe kellett utaznia, és nekem egyedül kellett rendeznem a lovakat esténként; bizony, néha féltem.

(Veress Gáspár Tibor elmondása alapján írta Veress László)