Volt egyszer egy Desperado

* Fotók: Gábor Bernadett Facebook-oldala

A 2000-es évek elején kevés magyar zenekar volt annyira meghatározó a klubéletben és a rádiós játszási listákon, mint a Desperado eredeti formációja, amely ötszörös arany- és kétszeres platinalemezes magyar popzenei együttes volt. Slágereik – mint a Rajtad múlik,  Gyere és álmodj vagy az Ég veled – egy generáció zenei emlékezetének részeivé váltak. 21 évig a csapat ikonikus női hangja  Gábor Bernadett volt, az ő arca, jelenléte járult hozzá a formáció sikeréhez. Azóta már sok minden történt: szétválás, új projektek, személyes és szakmai átalakulások, de egy dolog állandó maradt – Betti hangja és jelenléte a magyar zenei palettán. Beszélgetésünk célja, hogy mélyebbre ássunk a múlt emlékeiben, a jelen kihívásaiban és a jövő terveiben.

– Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra? Milyen családban nőttél fel? Volt előjele annak, hogy énekesnőként fogsz érvényesülni? 

– Természetesen volt előjele, mert az édesapám zenészként dolgozott, amikor én megszülettem, és utána még nagyon-nagyon sokáig kizárólag főállású zenész volt, de azóta is az; apukám 70 éves lesz, és még mindig a zenével foglalkozik. Elég hamar kiderült, hogy nekem ez a világ nagyon tetszik, olyan szinten, hogy amikor 3 évesen megkérdezték, mi szeretnél lenni, azt mondtam, énekesnő. A szüleim, mivel látták, hogy ez engem tényleg nagyon érdekel, zeneoviba írattak, utána ének-zene tagozatos általános iskolába nyertem felvételt, ahol énekkaros voltam, majd, amikor gimibe kerültem, találtak nekem egy fantasztikus magánénektanárt Nyíregyházán. Mondhatjuk azt, hogy nagyon egyszerűen felépített dolog volt, de nem igaz, mert nagyon sokat kellett érte dolgozni, és hihetetlenül szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy a gyerekkori álmok valóra váljanak. Nekem egy nagyon egyszerű kis gyerekkorom volt, egyedüli gyerekként nőttem fel, rengeteg barátom volt, szóval soha nem voltam magányos. Mindig kitöltötte a szabadidőmet a zene és az ének gyakorlása. 

– Szerinted mi a tehetség? Az adottság mellé milyen arányban kell társulnia a szerencsének és a kemény munkának?

– A kemény munka elengedhetetlen. Az, hogy magánénektanárhoz jártam, a szüleimnek nem kevés anyagi befektetésbe került – hogyha mondjuk valaki gyerekként szeretne elérni valamit, és nincs kellő szülői támogatás, szerintem az egy nehezített pálya. Ettől függetlenül azt mondom, a szerencsefaktornak mindenképpen ott kell lennie, bár én hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, és mindenkinek meg van írva a sorsa – igen, tudom, nagyon spirituálisan hangzik, de a tapasztalatom ezt mutatja.

– Milyen élmények kötnek a Desperado indulásához, hogyan találtatok egymásra a többiekkel? 19 éves voltál akkor.

– Igen, eddig te vagy az egyetlen, aki ezt tudta. Nagyon érdekes volt, mert nem én találkoztam velük, hanem közvetett kapcsolat volt. Az unokatestvérem találkozott az akkori Kerozin frontemberével, és kérdezték tőle, nem tud-e énekelni. Mondta, hogy ő nem, de van egy unokatesója, aki tud és szeret is. Elcipeltek konkrétan egy meghallgatásra, amiről én nem is tudtam szinte semmit, mert úgy voltam vele, hogy eleve nem járok meghallgatásokra. Végül ott ismerkedtem meg a két volt kollégámmal, aztán nagyon gyorsan történtek az események: júniusban volt a 20. születésnapom, és rá 5 napra aláírtam az első lemezszerződésemet, utána megjelent az első nagylemezük, és onnantól kezdve hihetetlen gyorsasággal elindultak a dolgok. Hozzáteszem, nem berobbant, mert attól függetlenül, hogy 2000-ben aláírtuk a lemezszerződést, nekünk az első nagy siker 2002-ben érkezett meg a Gyere és álmodj című nagylemezünkkel. Ez egy szépen felépített és nagyon sok háttérmunkával berobbanó dolog volt.

– Lemezszerződés – ez pontosan mit jelent, hogyan kell elképzelni? Ha jól tudom, ma már a lemezkiadókkal történő közös projektek teljesen átalakultak, másképp működik ez a rendszer. De milyen volt a századfordulón? Akkoriban CD-k és kazetták voltak, még nem igazán létezett a mai közösségi média és a különböző zenés platformok. 

– Sőt, semmilyen szinten nem létezett, mert 2000-ről beszélünk. Ha egy több évre szóló szerződést aláírtál, neked biztosítanod kellett azt, hogy adott időpontban leadsz egy hangzó anyagot, amit ők meg fognak jelentetni kazettán és CD-n. Meg volt szabva, hogy hány darabot fognak ebből készíteni, a különböző marketingköltségek, az, hogy videoklipre mennyit fognak áldozni – szóval ezt nem tudjátok már elképzelni ti, akik sokkal fiatalabbak vagytok. Őszinte leszek, már nekem is elő kell bányászni ezeket a dolgokat, hogy biztosan emlékezzek rá. Ami biztos, voltak kötelezettségeink, amelyeket be kellett tartani. Ez egy rendszer volt. Ma már sokkal szabadabb az egész.

– Nem lehet egy klasszikus értelemben vett munkahelynek nevezni azt, hogy valaki énekesnő. Nem féltél soha a bukástól vagy attól, hogy hirtelen kicsúszik a talaj a lábad alól?

– Őszinte leszek: egyáltalán nem. Tudom, hogy ez egy ingoványos talaj, de én soha nem gondoltam bele, ha ez már eszedbe jut, régen rossz. Amikor megkérdezték, meddig szeretnék énekesnőként dolgozni, azt mondtam, amíg élek. Én maximálisan hittem ebben, de nem voltam biztos abban, hogy a Desperado kötelékében. És milyen érdekes, hogy a Covid meg is hozta ezt a döntésemet, vagyis kiléptem az együttesből. Azóta Josh-sal (szerk.megj.: Szarvas József) létrehoztuk a Josh és Betti formációt, ahol én a Desperado dalait éneklem, ő meg a Josh és Jutta (szerk. Megj.: Szeibert Judit) dalokat (szerk. megj.: egy korábbi, a Desperadóhoz hasonló együttes, amely korábban felbomlott). Merész vállalkozás volt, mert csak mi hittünk benne, és milyen érdekes, hogy amiben hiszek – nem azért, mert én akkora jövendőmondó vagyok, de ha valamit hittel csinálsz és szeretettel, mindent beleadsz –, akkor annak egyszerűen működnie kell. A mai világban már nem nyugdíjas állások vannak. Ha belegondolunk, 25 éve énekesnőként dolgozom, azért nem egy rossz munkaviszony, nem?

– Milyen volt akkoriban a siker hirtelen intenzitása, hogyan kezelted ezt fiatalon?

– A nagyképűség minden szegletét megjártam, mint ahogy egyébként mindenki, csak van, aki tagadja. Én őszintén bevallom, hihetetlenül elájultam magamtól, azt gondoltam, enyém a világ. Aztán az élet úgy alakította, hogy volt egy nagyon durva autóbalesetem, és az visszazökkentett a normál kerékvágásba. Egy fél év tombolás volt, amikor 20 évesen elkezdtem élni az álmaimat, de aztán visszatértem a saját önmagamhoz, az igazi énemhez.

– Mi volt számodra a legnagyobb kihívás a zenekar első éveiben?

– Két kilenc évvel idősebb férfi mellett folyamatosan bizonyítanom kellett azt, hogy én kemény melós nő vagyok, és mai napig az vagyok, egy együttesben kellett folyamatosan fronton tartani magam, hogy ne lehessen elnyomni, és ez nem feltétlenül sikerült mindig, de tudod, az ember megpróbál ennyi év után csak a jóra emlékezni. 

– Mi vezetett ahhoz, hogy 21 év után elhagyd a csapatot? Nehéz döntés volt?

– Nem volt nehéz döntés, mert ott volt a Covid, ami 8 hónapig arra kényszerített mindannyiunkat, hogy otthon üljünk, és szerintem sokunknak megváltozott az élete, vagy pozitív, vagy negatív irányba. Volt időm átgondolni, hogy mennyi olyan dolog volt a 21 év alatt, amire már nincs szükségem, vagy mi az, amit már nem szeretnék, és mi az, amit másképp kellene csinálnom. Én még nem éreztem azt, hogy itt a vége, fuss el véle, elénekeltem nagy slágereket, és akkor innentől kezdve kizárólag ezeket a dalokat akarom énekelni. Szerettem volna újdonságot csinálni. Ekkor kezdtem el Josh-sal dolgozni, ami arra inspirált, hogy ne álljunk meg, attól függetlenül, hogy 40 évesek lettünk, hanem még dolgozzunk, még csináljunk új dalokat, még kell a lendület. A mérleg nyelve, ami átbillent abba az irányba, ahol már sokkal több volt a rossz, mint a jó. Szerintem ilyenkor egyszerűen lépni kell, nem szabad benne maradni egy olyan dologban, amiben nem érzi jól magát az ember.

– Sikerült valamennyire békésen elválni, hogy érzed?

– Nem. Ez egy csúnya, nagyon ronda és hosszan tartó válási folyamat, aminek még most sincs vége. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez olyan, mintha egy soha véget nem érő válási dolog lenne, holott én lassan 4 éve nem beszélek a volt kollégáimmal. Voltak olyan dolgok, amiket szerintem egyik oldalról sem intéztünk jól, és nem azért, mert én önkritikát akarok gyakorolni, de szerintem le kellett volna normálisan ülni és megbeszélni a dolgokat, én hajlandó voltam rá, az egyik kollégám szintúgy, de a harmadik fél nem. Itt a probléma: amikor már hárman vannak egy együttesben, mindig széthúzás van, szóval ez nem egy egyszerű dolog. 

Gábor Bettivel a teljes beszélgetést megtalálják a Marosvásárhelyi Rádió honlapján, www.marosvasarhelyiradio.ro, ahol az énekesnő a Josh-sal való közös munkájáról további információkat is elmesél, beszél arról, hogy milyen a mai zenei felhozatal, a rádiós műsorvezetői feladatairól is nyilatkozik, valamint a jövőbeli terveire is kitér.