Volt egyszer egy 7-es óvoda

Több mint két éve érlelődik bennem az elhatározás, hogy ezt meg kell írni, mert ez olyan történet, ami kis jó szándékkal alakulhatott volna másképp is. Nekem személyesen nagy fájdalmam, ami életem végéig elkísér. 

Minden jó, ha a vége jó! – hányszor fejeztem be így a meséket!

Az élet igazolt. 

Nem jól végződött, pedig elfogultság nélkül állítom, hogy sok értékes generáció kelt szárnyra a csoportjaimból. Több évtizedig kimondottan jó hangulatú, szellemű óvoda volt. Ahogy gyűltek az éveim, hányszor terveztem a búcsút a pályámtól, kollégáimtól, akikkel annyi évet eltöltöttem. Elhatároztam, hogy nevén nevezem a gyermeket. Remélem, ezzel nem sértek meg egyetlen igazságszerető, önérzetes embert sem.

Az óvoda végnapjai akkor kezdődtek, amikor 2013-ban az iskola (a Liviu Rebreanu), amelynek épületében helyet kapott az óvoda is, új igazgatóságot kapott. Leváltották Todea Vasile igazgató urat, Demeter Zoltán aligazgató urat, és új vezetőséget kaptunk, akik kezdettől nem szimpatizáltak az óvodával, jogot formáltak a mi termeinkre. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a 0. osztály miatt megsokasodtak a problémák, de reméltük, hogy egy-két évet még hagynak létezni. Mind a négy óvónő nyugdíjközeli életkorban volt.

A 2013-as évnyitó sokkoló volt számomra. 

Amikor a folyosó ajtaját kinyitottam, sötét volt a hidegvölgyi csapattól. A magyar szülők szólni sem tudtak a meglepetéstől (de én sem). Nagy volt a döbbenet. A kérdés: hogyan tovább? Ezek után én tettem ajánlatot: aki nem szeretne maradni, harag nélkül elviheti a gyereket más óvodába, nekem maradnom kell, mert én itt keresem a kenyerem.

Petőfi sorai juttottak eszembe: „Itthon sokkal jobb (…) a fekete, mint máshol a fehér”.

Néhány nap múlva eszmélni, reménykedni kezdtem. Ha következetesen nevelem, oktatom őket, csak kell látszania munkám eredményének. Volt is néhány értelmes, érdeklődő, fogékony gyerek (egy kézen megszámolhattam, hány), de a siker elmaradt, ugyanis Kőműves Kelemen-munkát végeztem: amit raktunk estig, leomlott reggelre, amit raktunk reggel, leomlott estére. Az otthoni ingerszegény környezet, sok család esetében a mélyszegénység munkánk kerékkötője lett. A motiváció a legtöbb család esetében az ingyentízórai, no meg a magyar államtól kapott évi tansegély volt. Ha délutáni váltásban voltunk, jöttek naponta, de a reggeli óvodalátogatás 20-25%-ra csökkent. Ezt megszimatolva, az igazgatóság reakciója az volt, hogy napi szinten felküldték Utica nevű alkalmazottjukat, aki megszámlálta a gyerekeket. Már sokadikszor jött, amikor mondtam: 

„Ne számlálja bíz azt, hisz láthatja, igen nagy híja van!”

Amit lehetett, megtettem, emberileg talán még túl sokat is! Mindazok után, hogy a telefonomat és pénztárcámat ellopták, a higiéniájuk hiánya miatt sárgaságot kaptam és hetekig kórházban feküdtem, mindezek ellenére még év végi műsort is összehoztunk. Igyekezetemet látva az igazgatóság kedvezően oldotta meg a helyzetemet. 

Áthelyezést kaptam a Fecske óvodába, ahol fiatal, tehetséges óvónőkkel kerültem egy csoportba. Csak azt nem vette észre senki, hogy sebzett szívvel már nem voltam ugyanaz. 59 évesen munkahelyet, kollektívát cserélni nem leányálom. A sok őrlődés, belső küzdelem meghozta hatását. A februári szünetben befeküdtem kivizsgálásra, mert éreztem, valami nincs rendben. Szerencsére, hogy megtettem, mert súlyos dolgok derültek ki. Agyműtétre jutottam, életveszélyben voltam, ami miatt nem vállalhattam tovább az óvónői munkát, és kértem előrehozott nyugdíjazásomat.

Sajnálom, hogy így fejeződött be egy életpálya. 

Úgy érzem, ezek után nem tartozom magyarázattal sem a kolléganőknek, sem a szülőknek. Úgy éreztem, ezt el kell mondanom a nagy nyilvánosság előtt is. A fájdalmas az, hogy 28 évig ugyanabban az óvodában, ugyanazzal a kolléganővel dolgozva kerültem ebbe a helyzetbe. 

Azóta is szenvedek, szeretnék mindent megbocsátani. De ez nem csak az én személyes tragédiám, hanem egy óvoda magyar tagozatának – amelyre sok magyar szülőnek szüksége lett volna – a halála. Ebben feletteseink nem segítettek, az igazgatóság a kisujját sem mozdította, hogy megmentse az iskolát.

Felajánlottam, hogy megpróbálom újra megszervezni a csoportot, de elutasító választ kaptam a magyar ali(gaz)gatónőtől: „Mit akar? Megkapta az áthelyezést! Mehet!”

 Fáj a 28 év, fáj, hogy idegen személyek bitorolják, amit mi a szülőkkel összehordtunk. Az volt az én második otthonom, még a kövek is ismertek. Ezt tették tönkre, és mindenki passzívan nézte a vesztünket. Megoldották, de nem vették észre, nem az óvónők sorsáról van szó, hanem egy intézmény magyar tagozatáról. Kreditpon-tokat számolgattak, amikor 39-40 éves munkaviszony állt mögöttünk. Más egységekben a nyugdíj előtt álló személyeket pártfogásukba vették az igazgatók. Meggyőződésem, hogy a régi igazgatóság talált volna módot erre.

A mi generációnk már csak ilyen! Tanáraink következetességre, szakmai elhivatottságra, becsületességre neveltek, amiért hálás vagyok nekik, és köszönöm, mert nem lettünk megalkuvók, hanem szókimondó, egyenes jellemek. Osztályfőnökünk, Biró Margit ma is büszkén tekint ránk.

Ezt el kellett mondanom! Most már csak egy dolog maradt: magam mögött hagyni a múltbeli rágalmakat.

Jó szólás: megbocsátok, de feledni nem tudok!

Makkai Ilona, a 7-es óvoda volt óvónője