2019. október 18., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Több is van. De ez az egy bejárta a közösségi médiát, és megjárta a tévék képernyőjét. És a nézők tudatába fúródott. Mert olyan egyszerű és minden rafinériától mentes. A képet mobiltelefonnal készítették, tehát ízig-vérig amatőr felvétel, a pillanat műve, a véletlené, a szerencséé. Valaki levideózta mobiljával, és közzépublikálta. Mert publikus. Hozzáférhető, fogyasztható, megjegyezhető, továbbadható.

Nem tudjuk, kit ábrázol. Úgy értem, név szerint, foglalkozását, nacionáléját, atyai és anyai felmenőit és leágazását tekintve. Úgy hatvan felé járhat az egyén, vagy kicsivel több, aki a rendszerváltás idején – amennyiben feltételezésünk helyes utakon tapogatózik – harmincas lehetett, erőteljes munkásember, faluról bejáró, ingázó szürke tömegegyed. Valószínűleg pléhszamárral kerekezett be, rázkódott rettenetes utakon a közeli szocialista iparosítás áldozatául esett nagy(obb) városba. Igaz, faluja is ugyanannak a hősies, lázas, hagymázos iramnak volt odavetve martalékul. Ezért is lett belőle vas/beton/acél/olajfúró földtúró helyett.

Merthogy falusi ember. Ez a felvételből kétségek nélkül kiderül vagy borul. Erre utalnak a földszintes házak és kerítések, melyek mögött kis virágoskert húzódik meg, hátul baromfiudvar, miegymás, fészer-műhely, pajta, ahogy az már jobb falusi portákon illik.

Ennyi környülállás ábrázolása után most már úgy esnék jól az olvasónak, ha a kép erényeire is ráfordulnánk egy merész mozdulattal. Nos, a képen a szerény öltözetű férfiú – talán kötött szvetterben, olyan zöldben, mint a világhírűvé vált Cofariu-féle hodáki egyenöltözék, viseltes nadrágban, jól kitaposott cipőben, melyet a göröngyös utak tettek világjárószerűvé – a falut átszelő országút, az alsóbbrendű közút szélén áll, majd leborul, térdre esik, mintha valamelyik csodatevő szent ereklyéje előtt ájtatoskodna. Pedig leborulása, hódolata, köszönete valódi, nincs benne semmi csinálmányos, álszent koreográfia. Letérdel, majd odahajol, és megcsókolja az előtte húzódó tereptárgyat. A közutat.

Ne értsük félre: nem az a giccses jelenet, amit a populista rendezők úgy szeretnek, amikor a vándor messze földről hazatérve, fáradt katona, zsoldos, idegenlégiós, volt hadifogoly, szabadult rab leroskadva, mégis férfias önbecsüléssel megcsókolja szülőföldje szép határában az édes anyaföldet. Ilyenkor drámai, de okkal a vidék népzenéjére utaló zenei aláfestés tölti be a hangűrt, a kamera felemelkedik, a végtelen eget mutatja, aranykalászt és békésen legelésző nyájakat, régi várak romjait, folyót, tücsköt és menyecskés serénységet sok gyermekkel. Kinek mire futja a keretből. És mennyit bír el a mozivászon. 

Nem, a mi emberünk, merthogy a miénk, itt készült a felvétel a burduftúróval és zsendicés ordával, puliszkával és zakuszkával, miccsel és brágával folyó kis NATO-tagországban, az uniós Romániában, szóval a derék, munkában elnyűtt, ígéretekkel kitömött bukszájú férfiú a frissen leterített aszfaltozott útért ad hálát a fennvalónak. Aki a megyeszékhelyen, a fővárosban regnál elevenek, közutak és lassan testet öltő sztrádák felett.

Gyermekkorunkban izzadó férfiak vastag bőrtérdeplőben hatalmas simítófákkal kenték a szurkot, mások hozták vödörben a nyersanyagot az első világháborúból itt maradt tankokból átalakított forgathatós kazánokból, forrt és rotyogott a massza, mint bolygónk szilárdulás előtt, homokot lapátoltak az elkészült burkolatra, köröttük rengeteg bámész kölyök, és mindenik elsőnek akarta kipróbálni a süppedő, még langymeleg burkolatot. Ma kecskegubicsokat sajtol bele a gép az útszalagba, homokot nem szórnak rá, már homok sincs elég, kell a mamaiai tengerpartra az egynyári becsapásokhoz. Belepi a por és a hanyagság. Ez ma az aszfaltos út, ha végigmegyek rajtad én.

A képen hajbókoló, elámított hívő ember olyan utat imád, amely alá elfelejtettek betonágyat építeni. Csak úgy, a puszta földre terítették szét a fekete bogyókat, a nyulászati székletmintát, felsőbb tervezéssel. Hogy legyen nekijek. Hogy végre ne zötykölődjön rögös 

országúton a városig és vissza. Ez már a civilizáció, babám! Ami pontosan az első nagyobb őszi esőzésig, téli felfagyásig tart. Utána már csak reparálnak, vagy feledős. Erre várt az istenadta, mondjuk 1950 óta. Ez az első aszfaltozott út arrafelé. Egy akármilyen faluban. Amelyért lehet/kell hálálkodni. „Holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.” (József Attila)




Kapcsolódó cikkek:

Még egy lendületből született siker a Kék csoportban

2019-03-18 15:46:43 // Bálint Zsombor

Újabb győzelmet könyvelhetett el