Vitorlással át a Földközi-tengeren

VI. rész

Epilógus 

Tengerjáró utunk utolsó előtti napján korán magunk mögött hagytuk a gyönyörű, apró, erdőkkel körülölelt lastovói öblöcskét, mert várt még ránk néhány felfedeznivaló. Úgy döntöttünk, nem sietünk: másnap délutánra kellett a Sibenik melletti marinába érnünk, ahol a Hargita majd kitelel. Északnyugatnak, majd északnak kellett volna mennünk, hogy kikerüljük Korcula szigetét, ám mi ismét nyugatnak fordultunk, ki a nyílt vízre, Bisevo szigetéhez, ahol a híres kék barlangot szerettük volna – stílszerűen, vitorlás érkezéssel – megtekinteni. Ez egy érdekes, a vízről nyíló grottó, amelynek az alja valamikor beleszakadt a tengerbe, így a nap bizonyos szakaszain alulról csodálatos kékséggel tör be a napfény. Hiába eveztünk azonban a barlang szájához a dingiben, a barlangot karbantartó horvát motorcsónakos ifjak figyelmeztettek, hogy csak ők vihetnek be minket. Ehhez be kellett volna vinni a hajót az öbölbe, kikötni satöbbi, ami túl hosszúra nyúlt volna, így úgy döntöttünk – és ebben a hirtelen feltámadó szélnek is nagy szerepe volt –, hogy továbbvitorlázunk. Visszafordultunk északkeletnek, és ismét bal csapáson, kellemes, de a hajót már nemigen mozgató szélben átvágtunk a Bisevo- és a Vis-sziget közötti átjárón, aztán észak felé vettük az irányt. Az időzítésünk tökéletesen rossz volt: ha az időközben felerősödő szélben jól haladunk, akkor már aznap elérjük a végcélunkat, de a jacht számára a kikötőben csak másnap délben ürül hely. Ha lassítunk, éjjel érünk a Sibenik előtti, veszélyes partszakaszhoz, ahol rengeteg apró sziget és zátony keresztezi majd az utunkat, ráadásul a hajó Zaton falu marinájában fog kitelelni – ez a keskeny Sibeniki-öböl legvégében található, az öblöt pedig egy kacskaringós, meredek sziklákkal teli szoros köti össze a gyönyörű Prokljan-tóval, e szorosban pedig szinte mindig veszettül fúj a szél. 

Ameddig északkelet felé vitorláztunk, és elhagytuk Vis, Hvar, Brac, majd Solta szigetét, és azon agyaltunk, hogy melyik megoldást válasszuk, a part fölé tornyosuló, hatalmas Dinari-hegység majd’ kétezer méteres csúcsai fölött felhőpamacsokat láttunk megjelenni. Mindannyian szinte azonnal tudtuk, hogy ez mit jelent! Mindenki a telefonjához kapott, Kobra a rádióhoz ugrott, és bekapcsolta a tengeri időjárás-előrejelző csatornát. Gyanúnk beigazolódott: délutánra föltámad, és estére lecsap a rettegett bóra. Ez eldöntötte a vitatott kérdést, és rohamtempóban kezdtünk megfelelő esti horgonyzóhelyet keresni, mert a bóra nem viccel. Az a Beaufort 8-as vihar, amelyet átéltünk, gyenge légyfing a bóra pusztító erejéhez képest, ennek a hegyek peremén átbukó, majd azok meredek oldalán a tenger irányába lerohanó, mindent magával ragadó katabatikus légtömegnek a széllökései meghaladhatják a 300 kilométer/órát, ahogyan az 2003-ban is történt az A1-es autópályán. Ez a hurrikánok erősségét kategorizáló, a Beaufort-osztályzat fölött elhelyezkedő Saffir-Simpson-féle hurrikánskálán is a legmagasabb, ötös fokozatú szörnyeteget jelenti, amelyben általában az összes lakóház és ipari létesítmény tetőszerkezete megsemmisül. Igaz, a bóra télen fúj a legveszettebbül, ilyenkor gyakoriak a 250-300 km/órás széllökések, de – elképzelhetik – nyáron sem gyenge, és nagy veszélyt jelent kis és nagy hajókra egyaránt. Ahogyan az ősrégi, mediterrán tengerészmondás állítja: „Amikor a bóra vitorlázik, te nem fogsz!” Mi is úgy döntöttünk, hogy akkor nem fogunk, és estére találtunk egy kis, aránylag szélvédett öblöt az egyik part menti, apró szigeten. Éppen csak egy ponton volt alacsonyabb az öblöt körülölelő dombság egy része, ám itt telibe vert minket a szél, éjjel a Hargita néha rendesen megráncigálta a horgonyláncot.

Másnapra minden rendben volt, és délben megérkeztünk a Sibenik ősrégi és gyönyörű városa előtti öbölbe, majd Zatonba, ahol a délutáni halvacsorát követően búcsút vettünk Kobrától, és a két hétig otthonunkként szolgáló, minket mindentől megóvó vitorlástól, a Hargitától, egy darabka Székelyföldtől a tenger közepén. Noha nem volt a miénk, pár nap múlva mégis úgy tekintettünk rá, akár egy kedves, megbízható családtagra, aki hol engedetlen gyerekként ficánkolt a hullámok hátán, hol erős és szigorú családfőként védelmezett bennünket a reánk boruló vízfalak között. A hajóknak lelkük van, ez már bizonyossá vált számomra, képtelen lennék tárgyként tekinteni rájuk. Valószínűleg meg is bosszulnák ezt a képtelen gondolatot! 

Este elbúcsúztunk, majd az éjjeli busszal Budapestre utaztunk, ahonnan autóval érkeztünk haza. Visszatértünk a sivár hétköznapokba, amelyekben a vizet Palma de Mallorca partjainak mélykék habjai, Szardínia sziklás oromzatai, Szicília hihetetlen vibrálása és színpompája, Horvátország zöldellő part menti erdőségei, kopár szigetei és rikítóan kék lagúnái helyett a Poklos-patak bűze és a Víkend lezárt medencéi jelentik. Nyugat–kelet–északi irányba keresztülvitorláztuk a Földközi-tengert, megtettünk körülbelül 1200 tengeri mérföldet – majdnem 2500 kilométert hajóztunk a nagy vízen. Ez egy partra született mediterrán nép fiának valószínűleg nem sok, de nekünk, a Kárpát-medence hegyei közé zárt, genetikailag inkább alpesi gyalogtúrára kódolt, tengert először képeslapon látó, majd abba a legtöbb esetben tíz-száz méterig bemerészkedő erdélyi magyaroknak egy életre szóló élményt jelentett. 

Rengeteget tanultunk belőle a természetről és annak erejéről, kiszámíthatóságáról és kiszámíthatatlanságáról, a vizekről, a szelekről, a hajózásról, csomózásról, vitorlázásról, a felelősségtudatról és kalandvágyról. Bevállaltuk, megcsináltuk! És most már tudom: ha egyedül, a családdal vagy olyan társasággal szállok vízre legközelebb, amelyik nem ért a vitorlázáshoz, illetve nem akarja megtanulni, biztos, hogy egy kis merülésű, magasságában sem korlátozott motoros hajót bérelek, és oda megyek vele, ahova akarok, akkor, amikor akarok, mert rövid a szabadság, és a szél nem onnan fúj, ahonnan én akarom. De ha ismét összeáll egy olyan, vagy ugyanaz a csapat, amellyel átkeltünk a Földközi-tengeren, és kerítünk egy tengerjáró hajót magas árbóccal, hatalmas vitorlákkal, mellé legalább kéthétnyi szabadidőt, és egy tetszőleges helyen, ám jó messze lévő célpontot, azonnal indulnék! Mert semmi más nem képes megadni azt az érzést, amikor az ember és természet összeadja erejét, tudását, és közös navigációs művészetük eredményeképpen uniszónóban, mintegy tökéletes harmóniában mozdul meg, majd röpül előre a vitorlás, miközben a széllökések hangja és a hullámok moraja adja az aláfestő zenét. A reflexek működnek, a tudat egy másik, az ismertnél jóval gazdagabb, szebb, nyugodtabb és színesebb dimenzióba kerül – és miközben a megtett utunk emlékei, a távolban előttünk lebegő kikötő, vagy az otthonunk képei veszik birtokba az elmét és a szívet, mi csak suhanunk előre annak a hatalmas, misztikus, mondák ködébe vesző, élő entitásnak a hátán, amit csak úgy hívunk: Tenger.