Vissza a ládafiába?!

A múlt évi kikényszerített kormányváltás előtt azt szajkózták gazdasági szakértőink, hogy kies hazánk élen jár az EU-ban a gazdasági fejlődés terén. Ugye ebből az következne, hogy a nemzeti össztermék növekedésének arányában az egyszerű halandók, az átlagember zsebébe is valamivel több pénz jut. Már ifjúkoromban azt tanultam a családunkban és szűkebb környezetemben, hogy ne éld fel teljesen a havi jövedelmedet, próbáld úgy beosztani, hogy legalább 10-15-20%-át helyezd takarékba, hogy az előre nem látott kiadásaidat, avagy egy nagyobb anyagi értéket képviselő hasznos tárgyat, bármit, amire vágysz, ne kölcsönök felvételével, hanem az összegyűjtött, megspórolt pénzeddel vásárold meg.

Nem vagyok jártas a pénzügyi dolgokban, de azt megtanultam az idők folyamán, hogy a saját büdzsénket, a család költségvetését hozzáértéssel kell kezeljük. Így történt ez a ’89-es változások előtt is, amikor sikerült a takarékpénztárba a feleségem és saját jövedelmünkből letétbe helyezni 8 könyvecskébe 5000–5000 lejt, azaz kereken 40000 lejt, ami az akkori középjövedelmekkel rendelkezők esetében a két kereső több mint nyolchavi teljes keresetét jelentette. A CEC-könyvecske hátsó borítólapján írottak alapján a CEC, azaz az akkori ÁLLAMBÁCSI-t kiszolgálók garanciát vállalnak a betétösszeg fölött, az esetleges nyereményekért, illetve a betétek adómentességet és biztonságot élveznek. Nos, ez mind-mind handabandává vedlett. 1990-ben négy könyvecskét felszámoltunk és a kamatostul valamivel több mint 20000 lejből az akkori árak szerint két garnitúra szobabútort is lehetett vásárolni. Közben a pénz lassacskán, majd egyre gyorsabban hígult, míg elérkezett a milliós világ. A CEC ezalatt a mi betétünket is használta, kölcsönöket osztogatott belőle jó nagy kamatokkal. Amikor a kemény lejt bevezették, tehát a milliós összegekből levágtak négy nullát, akkor jött a nagy meglepetés, mert időközben a betéteseket nem tájékoztatták a nagy átverésben, és amikor fel szerettük volna venni a ’89 előtti 20000 lejünket, még a „keményítés” után levágott zérusok nélküli 2, azaz két lejt sem adták, mondván, hogy elévült. Ezalatt olyan CEC-palotákat is felújítottak, mint az 1918. December 1. úti épület, ahol márványlapokkal burkolták a padlót, a lépcsőket, még a vitrin ablakait is kicserélték. A fenti épület és sok más sem volt megérve a felújításra, de hát így lehet könnyebben pénzt mosni. Mi meg mások maradtunk a keserű szájízzel, mert csak azokat értesíthették, akik jóval nagyobb összegeket tudtak betétbe helyezni. Ugye ezt is könnyű kitalálni, hogy kik voltak a haszonélvezők?

Na de nézzük, hogy is állunk manapság. Itt is csak az immár CEC bankká avanzsált intézményről szólnék, de talán mindenik pénzintézményre ráillik az ügyfelekkel való viszonyukban a levitézlett szó, és itt egyáltalán nem túlzok.

Az, hogy a kamatok folyamatosan csökkennek, valahol örvendetes, mert az infláció, a pénzhígulás csökkenését követi. De az, hogy a betett összegeinkért, amit jóval nagyobb kamatokkal osztogatnak az azt igénylőknek, mi, akiknek a megtakarításaiból a bankok gazdálkodnak, és nem akárhogy, nem csak a betétek utáni szégyentelenül kicsire csökkentett kamat jár, hanem még havi 2,50, majd 3 lejt is felszámítanak, sőt kezelési költséget is a kivett összegért. Közeli ismerősöm mesélte a napokban, hogy régebb betett 5000 lejes betétjét számolta fel, és nemhogy kamatot nem kapott a betett összeg után, hanem az 5000 lejéből is levontak. Ezzel ösztönzik a betéteseket? És azt is meg szeretném kérdezni, hogy a Nemzeti Bank nyugdíjas állású kormányzója, Mugur Constantin Isărescu akadémikus úr és csapata mindezekről az intézkedésekről tud, hallgatólagos beleegyezése alapján történik, vagy ennyire „elszabták” a hazai bankok autonómiáját?

Túl sok a nyugdíjas, halljuk naponta. Az átkosban nem hallottuk, hogy mennyire a társadalom terhére vagyunk. A természetes lemorzsolódás kisebbre sikerült, mint ahogy a mindenkori hatalmon lévők elvárnák. Ezért nem számíthatunk nyugdíjemelésre, pedig elvárjuk – jogosan – a törvények szigorú betartását. A mi generációnk áldozati volt és ma is az. Választási évben vagyunk, ilyenkor mindenki szemtelenül ígérgetni szokott, amíg urnák elé szólítják a pórnépet, aztán marad minden a régiben. Reménykedni jó dolog, de a háttér-információk erre sem sok jóval biztatnak. Mivel fogják a bankok a betéteseiket megtartani, ha az utóbbi időben alkalmazott uzsorásokra illő fogásokat alkalmazzák?

Szász Károly nyugdíjas