Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Későn érkezett májusi esőben vettem észre, hogy újból működik városunk egyik különlegessége – a főtéri virágóra. Azt hiszem, minden marosvásárhelyi egy kicsit magáénak érzi, s büszkén vállalja lokálpatriotizmusát, amikor akülföldi turistacsoportok fényképezik, vagy fényképeztetik magukat a virágóra mellett. Aztán megszólalt bennem egy incselkedő kérdés: mire jó ez a virágóra ebben a gyorsuló, digitális korszakban?
Én még emlékszem azokra a két emberöltönyi idővel ezelőtti délutáni nagy, hangos vitákra, amikor a vasárnap megnyert vagy éppen elvesztett labdarúgómérkőzést nyugdíjas szurkolók a főtéri virágóra mellett értékelték ki. Fél füllel hallgattuk szakszerű vagy bődületes butaságokat tartalmazó bemondásaikat, aztán félhangos kuncogással hagytuk ott őket. De hol vannak már azok az egykori marosvásárhelyi futballszakértők, akik még a cserejátékosok éjszakai kiruccanásait is olyan jól ismerték! Legalábbis olyan tudálékosan csevegtek róla.
Azóta eltelt sok-sok év, elmúlt a városi futballcsapat dicsősége, időnként nemzeti színű zászlót tartó, sípoló és kiabáló kiscsoportok tüntetését figyeltem meg a főtér közepén, s valahogy nekem nem tetszett már úgy a virágóra. Akkor kezdtem kötekedni, először csak magamban: mire jó ma a főtéri virágóra?
Kora délutáni órában gyalogoltam át a főtér közepén, zöldre várva, lassítottam éppen a virágóra mellett, s akaratlanul tanúja lettem egy meghitt elválásnak, amint egy alig huszonéves, széptartású fiatalember és finomarcú, kedves tizenéves lány köszönt el egymástól. Kicsit nosztalgiázva néztem rájuk, amint elengedték egymás kezét, s a lány bájos tekintettel a fiúra nézve, megszólalt:
– Akkor holnap este nyolckor… itt…
Abban a pillanatban értettem meg, milyen életbevágóan fontos hely a főtéri virágóra.