A villámcsapás túlélője
2015-06-09 15:24:16
- Nagy Székely Ildikó
Napbarnította arcán, lányosan feltűzött, szürke haján mindegyre megpihennek az apró fénymadarak.
Napbarnította arcán, lányosan feltűzött, szürke haján mindegyre megpihennek az apró fénymadarak. Déli melegben férfias elszántsággal tolja öreg biciklijét a Kövesdombra kapaszkodó járdán. Talán a lépéseiből áradó erő miatt lepett meg a hangja. Finom csipkemondatokban teregette elém egy izzasztó hétfő délutánon embert próbáló története részleteit.
– Húszévesen titokban mentem férjhez. Végtelenül szerelmes voltam az akkori páromba, és bár a szüleim tiltottak tőle, úgy éreztem, a kettőnk közötti érzelmek minden akadályt elsöpörnek. A nagyenyedi tanítóképzőbe jártam akkoriban, és az ötödik év második felében terveltük ki az udvarlómmal, hogy megszöktet. Összecsomagoltam pár dolgot, ő utánam jött, aztán vonatra ültünk, és meg sem álltunk Brassóig. Tél volt, sízni, szánkózni lehetett, ezért választottuk ezt az úti célt. A párom akkoriban már dolgozott, volt pénze, így ő fizette a szállodaszobát, ahol egy rövid ideig laktunk. Később hazatértünk, és összeházasodtunk.
– Vásárhelyen volt alkalmazva a férje?
– Igen, szabóként. Volt egy garzonja az Ady negyedben, odaköltöztem hozzá. Szépen indult a közös élet.
– Mikor kezdett minden megváltozni?
– Lassacskán kiderült, hogy a férjem nem igazán szereti a munkát. Idővel ki is tették a varrodából, ahol dolgozott. Meg kellett élnünk valahogy, úgyhogy 1978-ban beálltam táviratkihordónak. Biciklivel vittem a postai küldeményeket, nemcsak táviratot, hanem pénzt is. Egyszer elütött egy utánfutós autó. Nem sérültem meg súlyosan, de nagyon megijedtem, így más munka után néztem. Hamarosan felvettek a konzervgyárba, ahol 17 évet húztam le. Három műszakban dolgoztam, mindig ott, ahol szükség volt rám. Zöldpaszulyt, epret pucoltam, mikor minek volt az ideje. A legfárasztóbb a borsószezon volt. Máskor a futószalagon érkező befőttesüvegeket kellett a vaskosarakba helyeznem. Télen a faládák javításánál segédkeztem. Szerettem abban a gyárban dolgozni. Egy óriási, összetartó közösség alakult ott ki, éjszakánként, gyümölcspucolás közben viccelődtünk, énekeltünk. De aztán jött a forradalom.
– Hogy élték meg azokat a napokat?
– Mind a ketten kint voltunk a férjemmel a főtéren. A fejünk fölött süvítettek a golyók, nagyon félelmetes volt. A Grand Szálló közelében egy tömbházlakás erkélye alá húzódtunk. Onnan egy barátunkhoz mentünk. A férjem aztán többedmagával visszatért a főtérre, látni akarta a vérfoltokat. Akkor kapták el őket a milicisták. Az őrségre vitték, és meg is verték őket. A lakáskulcsunk a férjemnél maradt, az ablakon kellett bemásznom a házba. Másnap hazaengedték a férjemet, de félt, hogy újra utánajönnek, így két hétig édesanyámnál, a Sziget utcában húztuk meg magunkat. Később, az elszenvedett bántalmak miatt forradalmárrá nyilvánították, egy jelentős pénzösszeget is kapott. Nekem is volt félretett pénzem. Összetettük a kettünk vagyonát, és közösen vettünk egy garzont a Márton Áron utcában.
– A rendszerváltás után a konzervgyárnál maradt?
– Néhány évig. Aztán, ahogy kezdett tönkremenni a gyár, más munka után kellett néznem. Egy mészárszékbe vettek fel, majd egy pékségben dolgoztam. Végül az a vállalkozás is csődbe ment.
– A férjének továbbra sem volt munkája?
– Munkája nem volt, szabadideje viszont annál több. Amíg én dolgoztam, ő kirándulni ment a hegyekbe. Akkoriban rengeteg külföldi érkezett az országba, sokan gyermekotthonokban tevékenykedtek. Így, az egyik kiránduláson ismerhette meg azt az angliai nőt, aki miatt elhagyott. Azt mondta, el akarja venni feleségül az új szerelmét, de a tervéből aztán semmi sem lett, a nő ugyanis hazatért Angliába. Mi mindenesetre elváltunk, és én hazaköltöztem anyámhoz a Sziget utcába. A vagyonmegosztásra nem került sor, ez volt a nagy tévedés. A volt férjem sokáig könyörgött, hogy bocsássak meg neki, még azt is kitalálta, hogy azért akart a külföldi után menni, hogy tudjon nekem pénzt küldeni haza. Együtt élni már nem tudtam vele, de sajnálatból folyamatosan segítettem. Főztem neki, pénzt is adtam kölcsön, ha megszorult. Ő közben azzal hitegetett, hogy kárpótol a közösen vásárolt lakásért. A csíkszeredai rokonai államosított ingatlanaikért jelentős pénzösszegeket kaptak, amelyekből ő is részesült. Lett volna lehetősége lakást venni nekem, de be kellett érnem az ígéretekkel. Végül azokból is kifogyott.
– Mi történt?
– Megismert egy férjes asszonyt, aki teljesen behálózta. Bizonyára az ő hatására perelt be engem. 2009-ben vagy 2010-ben kaptam meg az idézést, már nem emlékszem, pontosan mikor. De arra igen, hogy mit éreztem. Mintha villám csapott volna belém. Azt akarta bebizonyítani az egykori társam, hogy a közösen vett lakás kizárólag őt illeti meg, bár az adásvételi szerződésben az én nevem is szerepelt. Húszmillió régi lejt költöttem az első ügyvédre, bankhitelt kellett felvennem, hogy kifizethessem azt a hatalmas összeget. Mégis elvesztettem a pert. A fellebbezéskor egy másik ügyvédhez folyamodtam, de végül ő sem képviselte kellőképpen az érdekeimet. Lelkileg teljesen kikészültem. Leginkább az fájt, hogy én keményen dolgoztam azért a lakásért, a legnagyobb melegben a konzervgyárban forró üvegeket rakosgattam, folyt rólam a verejték. A fiatalságom, az erőm veszett kárba a semmiért.
– Jelenleg is a Sziget utcában lakik?
– Igen, múlt századi körülmények között. Gáz, villany van a lakásban, de fürdőszoba nincs, az udvaron levő kútból hozom a vizet. Csak a Jóisten tartja még egyben azt a házat. Közelebbi kapcsolatba kerültem egy konzervgyári volt kollégámmal, vele élek ott, meg a kutyánkkal. Mindig nagy állatbarát voltam, régen a Maros-parton egész ebcsapat szegődött mellém. 2000-ben egy csodálatos házőrző került hozzám, egy rottweiler. A jelenlegi kutyus elég lusta, nagyon szeretnék mellé egy hűségesebb négylábút.
– Most hol dolgozik?
– Tizenöt éve itt, a közeli iskolában takarítok. Régebb hajnalban kellett rendbe tennem a 12 osztálytermet, akkoriban fél 5-kor keltem. Most délután dolgozhatom, tanítás után, így azért könnyebb.
Közben nagy ószerre járó lettem. A család, a testvéreim mindig mellettem álltak, most is segítenek, amiben tudnak. Én is igyekszem a hasznukra lenni. Nekem nem adatott meg a gyermekáldás, de az ő gyerekeikre mindig szívesen vigyáztam.
Beszélgetőtársam nemsokára szedelőzködni kezdett, több kitakarítatlan terem várt még rá. Derűsen távozott, röpködő fürtjein meg-megvillantak a fénymadarak.
