Világító zene

Mi sem könnyebb manapság, mint megnyomni vagy megérinteni egy kapcsolót, és a környezetünk tündöklő fényárban úszik. Ma már energiatakarékos és színhőmérsékletben gazdag világítóeszközök közül válogathatunk. Gondoltunk-e valaha arra, hogy e bőséges kínálat megjelenéséig a gyertyától és mécsestől kezdve milyen hosszú és kanyargós utat tett meg a tudomány? És az is megtörtént, hogy a fényforrások útja összetalálkozott a muzsika ösvényével.

Hosszú évezredeken át maga a tűz jelentette a fényforrást. A gyertyák, mécsesek és fáklyák világa elképesztően hosszú időszakot ölelt fel. Csak az 1800-as évek legelején történt jelentős változás a fényforrások történetében, amikor a még gyerekcipőben sántikáló elektromosság fénygyújtásra is alkalmassá vált. 1802-ben Humphry Davy angol tudós elektromos áram segítségével felvillantotta az első ívlámpát, ami még platinaszállal működött. Néhány évvel később, 1808-1809-ben szénelektródás lámpájával varázsolt – akkor még – vakító világosságot. Leegyszerűsítve, az ívlámpa nem más, mint két feszültség alatt lévő szénrúd, melyet összeérintve lángra lobbantunk, majd kissé eltávolítunk egymástól, hogy nagyobb legyen a fényt kibocsátó láng. Jó tudnunk, hogy a hegesztés is egyfajta ívfény, de ez esetben nem a fénykibocsátáson van a lényeg, hanem a fémek megolvasztásán – a hegesztőgép íve, bár nagyon erős fényt bocsát ki, rendkívül költséges világítóeszköz lenne. Humphry Davy készített olajjal működő biztonságos bányászlámpát is, amit Jókai Mór is említ a Fekete gyémántok című regényében. A Davy-féle elektromos ívlámpa volt az első elektromos fényforrás. A kísérleti világítóeszközt kétezer (!) darab Volta elem működtette. A kísérletekből kifejlesztett, igazi világításra használt ívlámpa valódi napsugarat varázsolt a környezetébe, ugyanis a fényereje úgy alakult, hogy körülbelül 40 volt és 1 amper erősségű árammal száz gyertyafényt helyettesített. Később rájöttek, hogy annál gazdaságosabb az ívlámpa, minél nagyobb teljesítményű, mert egy 10 amperes lámpa 1130 gyertya fényerejével volt azonos. A magyar villany szavunk is a villanásból és a nyelvújítás korában népszerű -ny képzővel társulva került be a szókészletünkbe.

Az ívfény azonban komoly kellemetlenséget is okozott a környezetének, mert az ív égése meglehetősen erős hangjelenséggel társult. A zümmögés sok bosszúsággal járt, ezért 1899-ben felkérték William Duddell brit mérnököt, hogy találjon megoldást a lámpák muzsikálásának kiiktatására.

William Duddell 1872-ben született Londonban. Gyerek- és fiatalkoráról keveset tudunk. Akkor vált igazán ismertté, amikor az ívlámpákkal történő kísérletei során egy hangszert alkotott. Nem sikerült megszüntetnie az ívlámpák muzsikáló hangját, de rájött, hogy a lámpákat tápláló feszültség változtatásával megváltozik a lámpa által kibocsátott hangmagasság. Duddell kísérletei eredményét 1901-ben mutatta be a londoni mérnökképző intézet előtt. A hallgatóság arra várt, hogy az ívlámpák némán világítanak majd, erre meglepő muzsikát kezdtek játszani. Az emberek ámulva tekintettek szerteszét, de zenészeket sehol sem láttak, tehát mégsem lehetett csalás a lámpamuzsika.

A tudós Duddell volt az egyetlen előadó, és egy billentyűzet állt előtte. Elmagyarázta, hogy minden billentyű más-más, megfelelően beállított feszültséggel táplálja a lámpát, ennek következtében a fényforrás is másképp zümmög. Ezzel megszületett a világ egyik legkülönlegesebb elektromos hangszere, amely hangszóró nélkül világító zenét játszott. Ezt a különlegesen vezérelt fényforrást zenei ívnek nevezte el. Közönsége szórakoztatására Duddell még néhány melódiát játszott – tehát nem volt zenei analfabéta! –, és végül a God Save the Queen dallammal berekesztette a tudomány népszerűsítését. Az igazi meglepetés csak ezután következett. Kiderült, hogy az előadás helyszínétől távolabb lévő, de ugyanarról az áramforrásról működő ívlámpák is dalra fakadtak, azok is ugyanazt énekelték, mint a tudós zenélő lámpája. A csodaszámba menő eseményt még a New York Times is megírta 1901. április 28-án, és azon is elábrándozott a cikkíró, hogy milyen lenne, amikor a „hajnalcsillagok együtt dalolnának”. Nyilván az utcai világítást szolgáló ívlámpákra gondolt ekkor.

William Duddell mindössze 45 évesen halt meg. Halálával kapcsolatban semmit sem tudunk, de feljegyezték, hogy élete utolsó három évét az Egyesült Államok egyik titkos kísérleti bázisán töltötte…

A zenélő ívlámpa ötlete azonban mégsem maradt teljesen értelmetlen. Valdemar Poulsen dán mérnök 1908-ban a muzsikáló ívlámpa ötletét továbbfejlesztette, és megalkotta a vezeték nélküli távíró egyik változatát. Megoldása a rádiózás terén is használatos volt a vákuumcső megjelenéséig. Poulsenről érdemes tudni, hogy ő készítette az első mágnesalapú hangfelvételt Ferenc József osztrák császár beszédéről.

Bár az ívlámpákat mára elfeledtük, egy bő évszázaddal ezelőtt még széles körben ezek a fényforrások biztosították a közvilágítást. 1878-ban Budapesten is megjelentek az ívfénylámpák. 1884-ben Temesváron elektromos közvilágításnak örvendezhettek a városlakók. Akkor még nem tudhatták, mely fényforrás az előnyösebb, ezért 16 ívfényes lámpa mellett 731, még nagyobb újdonságnak számító villanykörte szolgáltatta a fényt. Marosvásárhelyen 1893-ban a főteret négy ívfénylámpa világította meg – jegyzi meg Miholcsa Gyula.