A végsőkig ható tartás gesztusa

„1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László »mártírok« – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.”

„1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László »mártírok« – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává” – írja Jakabffy Tamás Pásint Ödönről, az 1900-ban Torockószentgyörgyön született „majdnem elfelejtett erdélyiről”, aki magas kormányhivatalnoki pozíciókban végzett munkája során mindvégig szívügyének tekintette a Trianon utáni határokon kívül rekedt magyarság sorsát. Életéről, kevéssé dokumentált munkájáról, kisebbségmentő szerepéről Nóvé Béla írt monográfiát, a kötetet péntek délután mutatták be Marosvásárhelyen, a Bolyai utcai unitárius egyházközség Dersi János-termében.

A könyvet gondozó Kriterion könyvkiadó igazgatójának, H. Szabó Gyulának és a szerzőnek a jelenlétében Sebestyén Mihály üdvözölte a közönséget és méltatta a hosszú évek kutatómunkájának gyümölcseként megszülető alkotást. Mint mondta, nagy szeretettel olvasta végig a szép, nagy betűkkel grafizált, könnyen olvasható kötetet. – Már korábban hallottam Pásint Ödönről, történelmi kutatások során találkoztam a nevével, többek között Bárdi Nándor írásából. Nóvé Béla a nemes publicisztika eszközével olyan témához nyúl, amit általában komoran szoktunk elmondani. De ő, jó értelemben vett publicisztikai stílusban, könnyen emészthető szöveget oszt meg olvasóival, olykor az oknyomozó újságírás eszközeit is használja. Kisebbségmentés – mi lehet ez, miből állhat? Elsősorban sok-sok gyűlésből, egyeztetésből, a hatalmasságok meggyőzéséből, hogy Magyarország felelőssége a trianoni határokon kívül rekedt kisebbségek megóvása. Pásint Ödön rámutat a fájó pontokra, a kulturális intézmények elveszítésére is. A nagyon jól dokumentált kötetből kiderül, hogy ő szürke eminenciás, akinek korát a szerző igen jól ismeri, belopja annak közéle-tét, irodalmát. Mégis, nagyon kevés anyagot lehetett összeszedni – Pásint Ödön 1950-ben, az öngyilkossága előtti napokban igen sok dokumentumot semmisített meg. Ezek valószínűleg életveszélyt jelentettek számára, illetve munkatársai számára. A kötet egészében is izgalmas, a lehetőségekhez képest igen sok dokumentumot sorakoztat föl Pásint Ödöntől, Pásint Ödönről – ily módon a történeti munkák sorába (is) tartozik, ráadásul itt egy könyv, amely végre a túlsó oldalról ábrázolja a kisebbséget: hogyan nézünk mi ki onnan, hogyan néztek ki az elődeink? Újszerűsége ebben is rejlik, hiszen mi eddig mindig az árok innenső oldaláról szemléltük ezt a kérdést – mondta Sebestyén Mihály a Pásint Ödön életútjának állomásaival, a korabeli történelmi változások részletezésével gazdagított méltatása során, majd Nóvé Béla szólt a közönséghez.

– Hősöm pályája Marosvásárhelyhez is sok szállal kötődik. Ő és társai menteni próbálták azt, amit még menteni lehetett. Bethlen István menekülő kormányfő bizalmasa volt. Jellemző rá, hogy katonai futárgéppel berepült a már körülzárt Kolozsvárra, hogy utolsó kormánysegélyként kétmillió forintot juttasson el az ottani kulturális intézményekhez, a színházakhoz, az operához. Lakása hosszú ideig az új magyar nemzeti-konzervatív kormány székhelye volt. Az újjászerveződő miniszterelnökség kabinetfőnökeként ő készítette elő a párizsi békeszerződés magyar képviseletét. A kiugrásban jelentős szerepet vállalt, egy leendő békeszerződés dokumentációját állította össze, ez mindmáig megvan. Felhívta a figyelmet a szórványgondozás fontosságára, ami az akkori körülmények között akár groteszknek is tűnhetett. Menti az erdélyi magyarságot, a svábokat, a zsidókat. Tragédiája nem meghasonlás, hanem egy önemésztő ember végső gesztusa – egy, a végsőkig ható erkölcsi tartás gesztusa. Azért lett öngyilkos, mert nem akarta elárulni a társait, és tudta, hogy itt a vég. És kitért az elől, hogy másoknak ártson.