Vásárhelyinek lenni (néha) jó

Mostanában sok megrendítő, tragikus eseményről érkező hírtől borzadunk el. Amikor halljuk, látjuk, hogy mi történik közelebb vagy távolabb tőlünk, jó érzés itthon lenni gyakran megunt, de biztonságosnak tűnő kicsi világunkban. Amely, ha jól fizető munkahelyekről kevésbé, de szórakoztatásunkról szorgalmasan gondoskodik. Ilyenkor, késő ősszel még gyakrabban taposnak egymás sarkára a rendezvények. Ilyen a könyvvásár is. Bár oldalakat írtunk róla, el kell mondanom, hogy számomra túl bőséges volt a felhozatal, egy-két órai lökdösődés után úgy éreztem, hogy már képtelen vagyok követni a kínálatot. Ilyenkor jól fogtak a találkozások, és rá kellett jönnöm, hogy az újdonságok közötti eligazodási kísérleteimet egy-egy találkozás erejéig érdemes abbahagyni. Különösen értékeltem a székeket árusító Predeál utcai Maren cég ajánlatát, amely egy nagyon kellemes beszélgetősarokkal és finom feketekávéval várta azokat, akik nyugodtan szerettek volna elbeszélgetni, vagy, mint jómagam, interjút készíteni. Amikor megdicsértem a kezdeményezést, a kedves hölgy elmondta, hogy hiába hívják az embereket, a legtöbben azt válaszolják, hogy sietnek. Aki pedig mégiscsak leül, egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ajándékképpen adják a beszélgetés mellé a kávét. Bizalmatlanok lettek az emberek, ilyen gesztusokat gyanakodva szemlélnek – tette hozzá. 

Igazat adtam neki, mert hisz második nap én is nagyon siettem, amikor egy kedves ismerősöm megszólított. Alig váltottunk néhány szót, mennem kellett egy bemutatóra. A Nyárádmentéről szóló szép albumok, tájékoztató füzetek, térképek bemutatásának a közepén járhattunk, amikor rájöttem, hogy a zacskó könyv, a karácsonyi ajándék a család minden tagjának, nincsen a csomagjaim között. Lélekszakadva szaladtam az utolsó beszélgetés helyszínére, de fölösleges volt a sietség. A nagy csomag ott volt, ahol hagytam, szépen kikerülték az elhaladók, és senkinek sem jutott eszébe, hogy a gazdátlan csomagot magával vigye. Akkor úgy éreztem, hogy jó ahhoz a társasághoz tartozni, amely könyvet csemegéz a színház előcsarnokában, s amely az én régi Vásárhelyemet idézi.

A következő nap sem volt mentes a kellemetlent követő kellemes tapasztalatoktól. Kerékpárral igyekeztem a délutáni könyvbemutatóra, mert tudtam, hogy nehezen kapnék parkolóhelyet. Ahogy a Continental szálló parkolójába behajtottam, és hirtelen megnyomtam a kéziféket, a hátsó kerék leblokkolt, és én repültem is a kerékpárról. Könyvekkel megrakott házaspár segített felállni, amikor megállapíthattam, hogy egészben vagyok. A kerékpárt lekötöttem, a bemutató érdekes volt, bár bosszankodtam a nagyteremből kiszűrődő zaj miatt, majd hazaindultam. Öreg este volt, amikor elkötöttem a biciklit, és megállapítottam, hogy a kerék továbbra sem forog. Nagy nehézségek árán vonszoltam magam után a járművet. A fejlesztési bank és a (volt) Iskola utca közötti szakaszon, ahol a legsötétebb volt, a mögöttem sétáló pár megállt, és a fiatalember megszólított, hogy mi a probléma. Mondtam, hogy sajnos nem forog a kerék, amire engedélyt kért, felfordította a biciklit, szétpattintotta a kerékre ragadt fékpofákat, majd helyreillesztett mindent, és biztosított, hogy nyugodtan felülhetek és mehetek tovább. Sűrűn hálálkodtam a sötétségben, kértem az elnézést amiatt, hogy bepiszkolta a kezét, de a párjával együtt biztosítottak, hogy nem tesz semmit, örvendenek, hogy segíthettek. Én pedig immár a második nap egymás után arra gondoltam, hogy remek fiataljaink vannak, és újra fölülkerekedett bennem a lokál-patriotizmus: jó érzés vásárhelyinek lenni.