Hétköznapi történet
A hosszú hajú, szemüveges lány pár hete tűnt fel a lakótelepen. A tömbházak betongyűrűjében elterülő zöld szigeten vettem először észre egy szombat délutánon. Egy faággal a kezében sepregetett egy képzeletbeli felületet, ami mintha a földtől pár centire lebegett volna. Olyan könnyed, légies mozdulatokkal munkálkodott, mintha egy távoli mesevilágból tévedt volna éppen ebbe a negyedbe. Sietős dolgom volt, mégis, miközben pár lépésnyire tőle elhaladtam, minduntalan késztetést éreztem arra, hogy hátraforduljak, és még nézzem egy darabig. Visszatérőben újra láttam. Fehér vécépapírtekerccsel a kezében vizsgálgatta az egyik fát, aztán elkezdte gyengéden körbetekerni. Párat fordult, majd egy másik fához lépett, hogy azt is „felöltöztesse”. Így hamarosan légi papírkerítés kötötte össze a két növényt.
Sokáig eszembe jutott ez a különleges látvány és főleg ez a nyolc-kilencévesnek tűnő leányka, ahogy szemmel láthatóan azon töpreng, hogy mit találhatna még ki a maga teremtette világ szépítésére.
Nemrég újra láttam, de most már nem egyedül. Egy szürke tapsifüles szuszogott mellette a fűben. Így már nem volt nehéz megszólítani.
– Anyuéktól kaptam, Félix a neve – mondta a lány, amikor a kisnyúl nevéről érdeklődtem. Aztán a sajátját is elárulta, de azt nem szeretném nyilvánosságra hozni.
– Ott, ahol korábban laktunk, ugyanilyen nyulak éltek a szomszédban – kezdett bele a mesélésbe. – Mindig átkéreztem anyuéktól, hogy megsimogathassam őket. Beszélgettem is velük mindenféléről, és biztos vagyok benne, hogy értettek mindent, amit elmeséltem nekik. A régi helyünkön ők voltak a legjobb barátaim: Jhonny, Dundi és Superman. Mind a hármuknak én adtam nevet, a harmadiknak a gyorsasága miatt a Supermant; folyton elszaladt, ha ölbe akartam venni. Egy egyedül élő nénié voltak a nyuszik, ő mindig örült, amikor átmentem, hogy játsszam az állatkákkal. Mondta is, amikor megtudta, hogy el fogunk költözni, hogy mind a négyüknek hiányozni fogok.
– Miért kellett elköltözzetek?
– Abban a magánházban, ahol mostanáig éltünk, albérlők voltunk – nézett rám komolyan beszélgetőtársam. – Anyuék közben évek óta vigyáztak egy idős bácsira, felváltva jártak hozzá naponta, ebédet vittek és bevásároltak neki, elhozták a mosnivalót, ha szükség volt rá, orvoshoz vitték. A bácsinak nem voltak hozzátartozói, a szüleimtől tudom, hogy a felesége több mint tíz éve meghalt, gyermeke nem született. Az volt az egyezség közte és anyuék között, hogy élete végéig gondját viselik, és ennek fejében rájuk íratja a lakását. Cukorbeteg volt a bácsi, de azért jól tartotta magát, a tavasszal azonban nagyon lerobbant, és kórházba került. Anyuék ott is mellette voltak, hol az egyikük, hol a másikuk. Hetekig nem tudtunk mindhárman együtt lenni, pedig azelőtt rendszerint közösen ültünk le vacsorázni, és hétvégente sokat társasjátékoztunk is együtt. Ebben az időszakban azonban valamelyik szülőm mindig hiányzott, még húsvétkor is. Az öntözés napján apu volt az ügyeletes a kórházban, mi anyuval fogadtuk a vendégeket. Én már akkor éreztem, hogy valami hamarosan nagyon megváltozik. Aztán egyszer este későn csengetett a telefon, és megtudtuk, hogy a bácsi elhunyt. Pár hét múlva anyuék elkezdtek csomagolni, és közben igyekeztek elmagyarázni nekem, mennyire jó, hogy végre saját lakásunk lesz, még ha kisebb is annál, ami addig az otthonunk volt. Az előkészületek izgalmasak voltak, örültem, hogy a szüleim engem is bevonnak mindenbe, még függöny- és szőnyegvásárláskor is kikérték a véleményem. De, amikor a pakolás végére értünk, és megjött a költöztetőautó, minden kedvem elment. Rossz volt üresen látni az otthonunkat, a tömbházéletet pedig azóta sem sikerült megszoknom. Visszakívánkozom a régi házunkba, és szeretem azt játszani, hogy visszarepítem oda magam a varázsseprűmmel.
Most kezdett összeállni a fejemben a kép a korábban látott különös játék értelméről. A fehér papírkerítés talán a felhőket jelképezte – állapítottam meg magamban, de rákérdezni nem mertem. Helyette azt tudakoltam beszélgetőtársamtól, hogy sikerült-e barátokat szereznie az új lakhelye környékén.
– Nem igazán. Engem általában furának tartanak a velem egykorúak, így volt ez a régi iskolámban is, és itt sincs másképp. De ez egyáltalán nem zavar. Most, hogy van nekem Félix, egy kicsit sem érzem magam magányosnak. Anyuék, persze, ezt nem értik, folyton küldenének „szocializálódni”, ahogy mondani szokták. Pedig nekem csak arra van szükségem, hogy békén hagyjanak, és időnként hazarepülhessek oda, ahol igazán otthon vagyok.
