Épített örökségünk

Krizba és Höltövény évszázadai

Eltűnt várfalak nyomában

Vannak helyek Erdélyben, ahol a történelem már nem hangos szavakkal mesél. Nem krónikák lapjain, nem királyi udvarok fényében, hanem hegytetők kövei között, egykori várfalak csendjében és évszázadokkal ezelőtt írt oklevelek megsárgult soraiban őrzi a múlt emlékezetét. Ezek a helyek talán ma már kevésbé ismertek, mégis egykori világok történetét hordozzák.

Brassótól északra, Krizba közelében emelkedik a Várhegy, amelynek magas sziklatetőjén egykor vár állott. A Veres-várként is emlegetett erődítményből mára csupán szerény maradványok tanúskodnak. A hegygerinc, az egykori árok, a megmaradt falak és a torony romjai azonban ma is felidézik azt a kort, amikor a várak nemcsak a hatalom jelképei voltak, hanem a vidék védelmében, a királyi igazgatásban és a környék életének alakításában is fontos szerepet játszottak.

De ki építtette a várat? Veres Mihály nevéhez kötődik, vagy a hídvégi Nemes család története rejti a választ? A régi hagyományok és az írott források különböző történetszálakat kínálnak, amelyekből lassan kibontakozik egy középkori erődítmény sorsa. Királyok, várnagyok, katonák és helyi közösségek jelennek meg előttünk, miközben az oklevelek segítségével évszázadok távolából próbáljuk megérteni, milyen jelentősége lehetett ennek a ma már romjaiban is alig látható várnak.

A történelmi emlékezet azonban nem áll meg a Várhegynél. A közeli Höltövény – (románul Hălchiu) település – ugyancsak gazdag örökséget őriz. Erődített temploma, hatalmas tornya és kettős védőfalai arról tanúskodnak, hogy a középkori Barcaságban a hit, a közösségi élet és a védelem szorosan összetartozott. Ezek az építmények nem pusztán kövekből emelt falak voltak: veszély idején menedéket nyújtottak, békésebb időkben pedig a közösség összetartozását fejezték ki.

Mostani történelmi utazásunk során tehát Krizba és Höltövény múltját idézzük fel. Megpróbáljuk megfejteni az egykori vár titkait, megismerni a hozzá kapcsolódó hagyományokat, és közelebb kerülni ahhoz a világhoz, amelynek emlékei ma is ott élnek Erdély tájain. A történelem ugyanis nem csupán arról szól, ami egykor megtörtént, hanem arról is, hogy mit tudunk megőrizni belőle, és mit adunk tovább az utánunk következő nemzedékeknek.

A Veres-vár

Brassótól körülbelül harminc kilométerre északra, Krizba falu közelében, az 1002 méter magas Várhegy sziklatetejét a nyugati oldalon levő Bálványos-tetővel egy sziklagerinc köti össze, melyet régen egy 3–4 méter mélységű árokkal szeltek át. Bizonyosnak látszik, hogy az árok belső oldalán kaputorony állott, ahonnan leereszthető hídon keresztül lehetett a várba jutni. 

A kaputoronynak ma már nem látható, a vár falainak is csak csekély maradványai fedezhetők fel. 

A Várhegy délkeleti szögletén áll még egy kb. egy méter széles alapfalmaradvány, valamint a bejárattal szembeni oldalon egy nagy méretű torony maradványa. 

A torony még a 18. század végén is ép volt, 1799-ben azonban keleti oldala és a déli oldal egy része leomlott. Most csak az északi és nyugati oldala áll 4–5 méter magasságban, de ennél lényegesen magasabb lehetett. 

A torony megközelítőleg 15×10 méter alapterületű, falai 5 méter, felül 3,5 méter vastagságúak. 

A vár alaprajza a helyszín alapján nem állapítható meg. A Szeli-krónika szerint a várat egy bizonyos Veres Mihály építette, s róla Veres-várnak is nevezték. 

Nemes Mihály útja

Egy másik hagyomány szerint a Hídvégen lakó gazdag székely főúr, Nemes Mihály építtette a 13. században. 

Hídvégen valóban élt ilyen nevű család, melynek őse, Akadás Vince 1252-ben egy kisebb birtokot kapott a vidékén a királytól. 

Bizonyítja a feltételezést az is, hogy a várhoz vezető utat még a 17. században is Nemes Mihály uram útjának nevezte a nép. 

Miután e család Károly Róbert idejében elhagyta a várat, az pusztulásnak indult. Nagy Lajos kijavíttatta, királyi várnagyokat helyezett el benne, a közelben fekvő Krizbára pedig székelyeket telepített. 

Höltövény vára 

Első ízben 1335-ben fordul elő okleveleinkben castrum Heltheun alakban, amikor Wass Miklós és rokonsága teljesített itt szolgálatot a királynak. E rokonság tagja volt Veres Péter fia, Tamás is, akit I. Lajos király 1344-ben kelt oklevele említ mint Höltövény várának várnagyát.

Az 1458. január 16-i oklevélben Kazimiri Masa Mihály székely alispán, törcsvári, höltövényi és királykői várnagy a vám felének elengedéséről biztosította a kereskedőket. 1459-ben Lábatlani János székely és temesi ispán adott utasításokat Höltövény és más várak várnagyainak. Ez időben királyi vár volt, és Mátyás király ennek s más közeli várak katonaságának élelmezésére a brassóiak censusából (adójából) száz aranyforintot adományozott.

Az utolsó datálás

Utolsó említésekor, 1477-ben még mindig a fiscus kezén volt. A vártól délre, a Brassótól alig 15 kilométerre fekvő Höltövény  nevű falut először I. Lajos király 1377. évi oklevele említi. 1400-ban IX. Bonifác pápa az itteni plébániatemplomot felkeresőknek engedélyezett búcsút. 1406-ban Lacz Jakab erdélyi vajda adományában Hyltvesthdorf néven mezővárosként szerepel – ebből eredhet német Heldsdorf neve is.

A 14. században épült erődített temploma a Barcaság egyik legerősebb ilyen típusú erődítménye volt, amelynek sáncai még a 19. században is láthatók voltak. Hatalmas, négyszögletes alaprajzú tornya és kettős védőfalai ma is állnak.

Demján László műemlékvédő építész kiegészítése

A ma emberének sem könnyű. Ha nemzeti történelmünk nagy kerekét néha vissza-visszatekerjük, elképedve tárulhat elénk a vaskos betűkkel szedett igazság, nemzetünk felejthetetlen múltja.

Ezt az óriási súlyt csoda, hogy még bírja forgatni a rég megvénhedt, történelmünket gombolyító motolla kereke. Így tárulkozik elénk a Kárpát-kanyar keleti könyökének fővárosa, Brassó fölött megbújt Barcaság tájegysége. Ennek az ősrégi, a Fundus Regius (Királyföld) és a Terra Siculorum (Székelyföld) közé beékelődött vidéknek az őrvárát és nem éppen szép történetét a mélyből kiemelni, bemutatni lenne a mai feladat.

A védvár emlékezete

A Kárpátok belső vonulatát alkotó Persányi-hegység részeként, a Krizbai-havasok egyik aláhulló sziklanyelvén emelkedik a táj fölé a komor sziklafalból a hajdanvolt Rákos-patak által a tömbből kiszelt Várhegy. Ezen tündökölt a messze a medencére ellátó, mára csak maradványaival küszködő krizbai védvár.

Amennyi harc juthatott ennek a váracskának, annyi földi kín jutott a vidék lakosainak is. A történelem nagykönyvébe bejegyző írnokok eredetileg mint a Terra Bissenorumban élő határvédő besenyőkről regéltek róluk, pedig a katonai gyepűőrző feladatokra letelepített honfoglalás kori magyar törzsekre esküsznek a mai lakók.

Később, a 13. században a székelyföldi Lövéte és környéke felől betelepítettek által megerősített népesség védte a rájuk bízott szent Kárpát-karéjt. Talán ezért is nevezik csángónak a székelyektől elszakadt későbbi véreiket, hiszen ez a vidék képezi a barcasági csángók földjét.

Az egyre erősödő délkeleti határ menti betörés- és rabláshullámok megakadályozására 1211-ben II. András magyar király éppen a szentföldi hadjárataiból visszatérő német lovagokat, a teutonokat kérte fel a még gyéren lakott Barcaság területének védelmére. Az alig több mint félszáz páncélos lovag létszáma mellé jelentős számú északnémet szász, majd luxemburgi és flandriai német betelepülésével próbálta megerősíteni a királyság legkeletibb régióját.

Letelepedési levelükben a könnyűszerkezetű, gyorsan felépíthető és azonnali védelmi rendszert biztosító várak építése mellett megkapták a területek használati jogát, teljes vám- és adókedvezmények mellett.

Később túlkapásaik, kővárak és öncélú katonaság működtetése mellett még III. Honorius pápával is kapcsolatba léptek: a teljes Barcaságot pápai hűbérbirtokká nyilvánították, kiszakítva azt a királyság területéből. Erre a lovagokat ide berendelő II. András kemény harcok árán végleg kiűzette őket az országból. Így értünk a lovagvárak megalakulási történetének a végére.

A vár eredetének története szinte máig megfejthetetlen

Itt érhetünk vissza a vár történetét érintő helyi adomák csángó magyar világába. Összességében a barcasági csángó falvak – így Krizba is – fejlődéstörténetük szerint előbb a térség védelme, majd fenntartása érdekében váltak katonai, határvédő néppé.

Később ezek a határvédő helyek válhattak a várat ellátó önálló falvak közösségévé. Itt, a Barcaság szélén a korábban védtelen Székelyföldre vezető utak védelmére összpontosuló határvédő telepek egy csodálatos közösséget, a hétfalusi csángó katonai közösséget, majd időtálló településeiket hozhatták létre. Milyen érdekes, hogy pont az e vidéket körülölelő szászság nevezte a tájegységet Zeikelische Dörfernek (azaz Székely falvak vidékének).

A székelyekből fakadó csángók lakta Krizbát meg az ott átfolyó hajdani Rákos-patakról Krebsbachnak hívják a mai napig. Így áll össze a valóság, ha még a szomszédjaik is annak látják. Viszont a vár eredetének története szinte máig megfejthetetlen.

A korábban felvázolt történelmi tények alapján a német teuton lovagrend az általa bitorolt területen több komoly erődvárral (Barcaföldvár, Barcarozsnyó, Feketehalom, Keresztvár, Törcsvár, Királykő, Brassó és a höltövényi vagy krizbai vár) tartotta hatalmában a vidéket. A helyi főúri elöljáróságok viszont ezt cáfolva közel bizonyítottnak fogadnák el azt a tényt, miszerint a közeli Hídvég leggazdagabb nemesembere, Nemes Mihály a saját vagyona biztos helyre történő elrejtése céljából építette valamikor a 13. században a mindig királyi birtokot képező Krizbára a várat.

Máig élő adoma szerint a vár viszont egyike a legutolsó székelyföldi hegyi erődítményeknek, ahol az ősi pogány magyarság még védhette magát az előretörő nyugati kereszténységgel szemben. Ebben is lehet egy kis igazság, hiszen éppen a Várhegy nyugati oldalának védelmi támaszát ma is a magasztos Bálványos-sziklafal képezi.

Hát ennyi történelmi bizonytalanság fészkelhette be magát ebbe a nagy, magyar nemzetünk múltidéző kerekét forgató történetbe, amely most csak egy kis térséget ölelhetett át.

Érdekességként még felmerül: miért is nevezik a hivatalos irományokban Höltövény várának Krizba falu Várhegyének várát? Mivel a székely ispán honorbirtoka volt – és egy időben a barcasági uradalom legfontosabb katonai központja is –, így került be a hivatalos oklevelekbe a castri Heltwen névvel. Krizba legelső írásos, latin nyelvű említése 1235-ből származik Cormosbach alakban, majd Krebsbach, később Kryzbah néven szerepelt, míg végül eljutott a ma használatos helységnévig. Történetében a szászok többszöri lázadásaiban és királyellenes megmozdulásaiban volt fontosabb szerepe 1324–1332 között.

Egy 1477-es írásos forrásban még mint kulcsfontosságú várat említették. Közben elveszítve stratégiai szerepét, egészen a 17. század végéig szinte érintetlenül, komolyabb állagromlás nélkül átvészelte az időt.

Az 1738-as földrengés után 1799-ben a központi öregtorony keleti és déli fala megrogyott, majd az 1802-es rendkívüli földrengésben még súlyosabb károsodást szenvedett a valamikori rettegett sziklavár.

Pontos leírást és képi bemutatást elsősorban Orbán Balázstól, majd az 1867-ből származó Greguss János-féle grafikai metszetekből, illetve Kővári László és Könyöki József hagyatékaiból kaphattunk. Mindenesetre az akkori királyi vár leglátványosabb eleme a máig délcegen dacoló csonka torony, a hajdani lakótorony volt.

A ma még álló 5–6 méter magas, eredetileg talán két-három emeletes, 10×15 méteres alapfalú központi építmény a bejárati, szakadék felett átívelő felvonóhidas főkapuval szemben helyezkedett el. Szabályos ovális alakú belső udvarát ma még követhető, egy méter széles várfala zárta. Kívülről a természetes sziklaszirt adta kiemelkedő platót övező védőárkok láncolata szinte bevehetetlenné tette.

A történelem kegyetlen is tud lenni…

A krizbai vár omladékán kinézve ma egy elvadult erdőhátat találunk, benőtte a természet a vad sziklaormokat. Így is, letekintve a Barca folyó irányába, előugrik Höltövény, a szászok emelte hajdani mezőváros. Legértékesebb – mára csak nyomokban látható –, eredetileg 13. századi, a romanika és a gótika jegyeit magán viselő erődtemplomát a korábbi századok földrengéseiben elszenvedett károk miatt lebontották.

A ma látható templom csak a volt bejárati harangtorony falait és a bélletes főkapuzatát tarthatta meg. Sarokbástyái egy ideig még raktárként szolgáltak, várfalai meg a helyi épületek építőanyagaként történő újrahasznosításban élhetik feltámadásukat.

Örökre ott maradhattak abban a szép havasalji tájban, emlékezve és emlékeztetve az arra járókat, hogy hajdanvolt nemzetek lakóit végleg elvitte a történelem. Az a történelem, amely kegyetlen is tud lenni: elsüllyeszthet ma élő és uralkodó népeket, de visszahozhatja az értékeket és a valamikori ragyogást teremtő, el nem felejthető ősi nemzeteket.

A történelem nyomában

Amikor egy várból már csak néhány falmaradvány, egy megkopott torony vagy egy régi árok nyoma marad, könnyen azt gondolhatjuk, hogy a történelem lassan végleg eltűnik. Pedig a múlt nem kizárólag abban él, ami ma is látható.

Ott rejlik az oklevelek soraiban, a régi családok emlékezetében, a települések nevében, a helyi hagyományokban és azoknak az embereknek a munkájában is, akik évszázadokon keresztül formálták Erdély arculatát.

Amit a kövek ránk bíztak

Krizba Várhegye és a hozzá kapcsolódó vár története arra emlékeztet bennünket, hogy a történelem sokszor töredékekből áll össze. Egy régi feljegyzés, egy megmaradt fal vagy egy évszázadokon át továbbadott hagyomány újabb és újabb kérdéseket vethet fel. Nem minden titokra találunk biztos választ, és nem minden történetet tudunk teljes egészében rekonstruálni.

De talán éppen ez teszi különösen izgalmassá a múlt kutatását: a felfedezés öröme, a bizonyosság és a feltételezés közötti különbség felismerése, valamint a vágy, hogy minél többet megértsünk abból a világból, amely előttünk létezett.

Höltövény erődített temploma pedig arra figyelmeztet, hogy az épített örökség nem csupán a hajdani mesterek tudásának bizonyítéka. Egy közösség kitartását, hitét, félelmeit, reményeit és újrakezdéseit is magában hordozza. Falai között nemzedékek kerestek oltalmat, tornya messziről jelezte a település jelenlétét, kövei pedig túlélték azoknak az embereknek a földi életét, akik egykor felépítették és megóvták.

Az épített örökség nem csupán a hajdani mesterek tudásának bizonyítéka

A múlt megőrzése ezért nem egyszerűen emlékezés, hanem felelősség is. Felelősség azért, hogy észrevegyük a körülöttünk lévő értékeket, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni a történeteinket, és hogy az utánunk következőknek ne csupán romokat, hanem megértett és megbecsült örökséget adjunk tovább. Egy vár fala ugyanis leomolhat, egy torony elnémulhat, egy régi történet pedig lassan kikophat az emberek emlékezetéből.

De amíg akad valaki, aki felkeresi ezeket a helyeket, kutatja a múltjukat, és szavakba önti mindazt, amit róluk megtudhatunk, addig a történelem sem hallgat el egészen. A kövek egyszer elnémulnak, de a beléjük zárt múlt addig él, amíg van, aki meghallja a történetüket.

* A rendelkezésünkre bocsátott dokumentációkért külön köszönet Keresztes Géza műépítész, műemlékvédő szakmérnöknek; a segítségért dr. Kálmán Attila tanárnak, történésznek. Az illusztrációt Demján László műemlékvédő építész a saját munkájából, gyűjteményéből küldte el a szerzőnek.