Célegyenesben a mezőny. Tarka sereglet. Köztük valahol, ahol helyet szorítanak nekik, a maroknyi magyar „világmegváltó” csapat.
Célegyenesben a mezőny. Tarka sereglet. Köztük valahol, ahol helyet szorítanak nekik, a maroknyi magyar „világmegváltó” csapat. Valahányan a bizalomra vágynak, azt akarják tőlünk vasárnap megszerezni. Nálam korai a próbálkozás, mert én a bizalmatlanságot „előlegezem” meg, hiszen a lényeg: rászolgálni a bizalomra. Abszolút pozitív hozzáállás! Hát nem? De térjünk inkább a magunk dolgaira.
Ahogy látom, a magyar–magyar belháborúban változatlan a helyzet. Vagyis, amint már megszoktuk, ingatag, s a választások szempontjából továbbra is bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Vagy majdnem, mert az RMDSZ makacs ellentáborát kissé (alig) elbizonytalanította, hogy ezúttal a Fidesz a korábbiaknál határozottabban tette le a garast Kelemen Hunorék mellett. Jó érzékkel kiválasztott küldött, Kövér László, az Országgyűlés elnöke hozott mindenki számára érthető, egyértelmű üzenetet. „Bizonyos” körökből így sem marad el az illendően szelídre hangolt dorgálás, de ez nem hatotta meg Kövér Lászlót, aki egyébként sem az a meghatódó alkat…
Szóval tart a sajátos állóháború, az elmúlt időszak heves hangulatkitörései során senki nem győzött meg senkit semmiről. Igaz, nehéz is lett volna, mert igazi viták nem jöttek össze, ritka kivételektől eltekintve mindenki a maga „pályáján” hajtogatta a magáét több-kevesebb indulattal. Ahogy tudta. A közvélemény-kutatók jól érzékelhetően nem fárasztották magukat a magyar érdekképviselet esélyeinek a bemérésével, az RMDSZ-nek
reflexből odaírták az ilyenkor szokásos 4-5 százalékot. A tényleges esélyt legalább megközelítően tükröző „belső” felmérésről mit sem tudunk. Mit is kezdenénk vele? A „csak azért is”-ből rég kinőttünk, a „talpra magyar”-ból még inkább – vagyis nem szaporázzuk jobban az urnák felé. Vagy ki tudja, hiszen – a remény hal meg utoljára – van még idő oda-vissza meggondolni néhányszor…
Nálam nem változott semmi. Továbbra is RMDSZ. Eszi, nem eszi, ez van, de azért nem kötelező szeretni! Ők sem engem, hát én sem őket. Kölcsönös a „függőségnek” ez a sajátos formája. Így is lehet azonos úton járni, legalábbis néhány saroknyit.
Senkit nem akarok meggyőzni semmiről, vitatni se hagyom, hiszen ha én nem találtam ellenérveket, mások sem lehetnek erre képesek. Tehát, néhány szempont(om)nál elidőznék röviden.
1. Azért az RMDSZ, mert a szóba jöhető választékból a kisebbik rossz. Valamikor több volt, s még azelőtt jóval több, de hát megkopott, s maradt bennem (majdnem) egyszerű lelkiismereti próba. Ez elől pedig semmilyen indokkal nem tudok kitérni. Az idősebbek talán értik, a fiataloknak meg semmi okuk erre, náluk más az időszámítás. Akkor van/lesz jól, ha olykor-olykor összefutnak az útjaink. Ez azonban mára már mindinkább nekik a fontosabb…
2. Akkor is RMDSZ, ha tudatában vagyok, hogy az egyéni meg a közös célkitűzések többsége – ajjaj, hányadszor ismétlődnek – pillanatnyilag legkevésbé az RMDSZ-en múlik. Nem látom (csak magamról beszélek) azt az alkupozíciót, amelyben legalább a már törvényekben megfogalmazott kisebbségi jogoknak lehetne érvényt szerezni. Ehhez elég fontosnak kell lenni! Aminek az esélye csekély, hiszen a romániai politikai mezőnyben a román pártok között folyó kiélezett küzdelemben senki sem akar rossz hírbe keveredni a velünk való, barátinak látszó gesztusokkal…
3. Végül azért RMDSZ, mert egyszerűen ott kell lenni akkor is, ha senkire sem számíthatunk! Ha nem egyébért, legalább zavaró „körülménynek”. Ezt tartom igazán ideális ellenzéki állapotnak. Megint csak a magam észjárása szerint, ez lenne az a helyzet, amikor az RMDSZ újra rátalálhatna az elvszerű politizálás útjára. Mert a haszonelv nem az az elv, amire gondolok. Hogy rövid is legyek, meg érthető is, képzeljük el az olyan parlamenti vitákat, ahol az RMDSZ képviselői, szenátorai mindegyre azzal állnának elő, hogy az éppen szóban forgó témában ki milyen önző szándékkal „hajlítgatja” a törvénycikkelyeket az általános érdektől eltérő irányokba. Amit aztán haszonra lehet fordítani a maga és cimborái javára, ahogy manapság látjuk. Az ilyenszerű szereppel, állítom, különlegesen népszerű tekintélyt szerezhetne az RMDSZ a közvéleményben… Ez lenne az igazi „l’art pour l’art”-féle, számomra fölöttébb rokonszenves, önmagáért vívott érdekképviselet…
Aminek, persze, van szerintem egy elkerülhetetlen feltétele: az RMDSZ-szenátoroknak és -képviselőknek zokszó nélkül vállalniuk kellene egy „elvi” kitételt, miszerint „a közképviselet nem üzleti vállalkozás vagy/és az egyéni karrierépítés eszköze”! Ezzel egy csapásra többet jelentene számomra az RMDSZ-re való szavazás, mint egyszerű lelkiismereti kérdés. Egy ilyen szerep felvállalása mellesleg jót tenne a demokráciának és a társadalom morális állapotának…
