Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-05-10 13:00:00
egy lakó a negyedikről odaszólt, hogy keres valaki. engem? kérdeztem megütközve. a jelenet a lépcsőházban játszódik, ő felfelé tart, én éppen az ajtót zárom, háttal állok neki. soha nem beszéltünk egymással, ami egy ekkora bérházban szerintem teljesen természetes, ő mégis tudta a nevemet, én viszont csak annyit, hogy a negyediken vagy mégis inkább az ötödiken lakik.
keres valaki, mondta, további információkkal nem szolgált. mégiscsak furcsa, hogy jön egy alak valahonnan az ismeretlenség mélyéről, megáll a ház előtt, tudja, hol lakom, nem csenget, nem jelenti be napokkal vagy órákkal azelőtt, hogy érkezik, engem keres, semmit sem úgy csinál, amint azt kitaposta a civilizáció, megelőlegezhetné szándékát telefonon, felszólhatna, hogy itt vagyok a kaputokban, apuskám, gyere le, nem, én nem megyek, nem mehetek fel, sürgős, de azért nem annyira, hogy meg ne innánk valahol egy üveg sört vagy egy kávét, mondhatnám. valamiért azt gondoltam, hogy az, aki vár, régi haver, egy ismerős, akivel valamikor együtt jártam gimibe, csapattárs, amikor még rendszeresen elgurultam focizni, egy férfi a múltból, aki az idősíkokon átkorcsolyázva megérkezett, senkit sem ismer a városban, csak engem, szégyellne feljönni, nem a családommal, csupán velem akar találkozni... titkos küldetésben van, nem hághatja át a konspiráció szabályait. így is vétett, amikor azzal a negyedikes vagy ötödikes szomszéddal üzent föl.
egész természetesen, ahogy náluk szokás a kültelken, galléron ragadta az első alakot, hívassa le nekem, érti, ember. egyszerűen odaszól egy lakónak, üzenetet küld, mintha az Úr felkentje lenne, valami vándorpróféta, aki a boldogulással házal, lesben áll a kiszemelt áldozat, kedvezményezett, a telefonkönyvből kinézett alak lakása előtt, kivárja, amíg valaki be szeretne lépni, jó emberismerő, felismeri, hogy ottlakó és nem látogató, vízszerelő, sürgönypostás vagy a tejesember.
eszembe sem jutott volna, hogy más is lehet, mint ismerős. férfi. nők kizárva. ez nem ábránd, amit az ember akkor kerget, amikor elkeseredett, és magára néz, mert vészesen öregszik, legalábbis ilyen percekben kellene bevallania magának a korosodást, de nem teszi, inkább arról fantáziál, hogy valaki tévedésből egy üres délelőttön becsönget a lakásba, egy csaj, aki Tonderéket keresi, és neki azt mondták, hogy én vagyok Tonder úr, aztán az ember ilyenkor leülteti a nőt, nem nagyon fontosak a részletek, amikor a csapda bezárul, hoz neki egy pohár konyakot, beszélgetnek, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, már semmi sem választja el őket, mintha a délelőtt erre az egy játékra lett volna kialakítva, és végül az ágyban végződik a kaland, és még mindig marad egy bő órája, amíg rendbe szedheti a szobát, kiszellőztethet, amíg hazajönnek a gyerekek az iskolából, még arra is lenne idő, hogy elszaladjon a közeli piacra, és vegyen két kötés zöldhagymát, vagy mi lenne, ha virágot is venne, úgyis azt mondja a felesége, hogy soha nem várja haza virággal... ettől a gondolattól annyira megrendült, hogy zsebre vágta a kulcscsomót, holott máskor a táskájába süllyeszti, és megindult a csarnokba.
ettől a futamtól megkönnyebbültem és ereszkedni kezdtem, nem vártam be a liftet. kulcsaimat egyszerűen a zsebembe süllyesztettem, holott máskor mindig a kis oldaltáskámba vágom be, hadd halljam, hogy zörög, megnyugtat, hogy mégsem sikerült elveszteni. pedig annak nagy művésze volnék, nem-
egyszer veszítettem el a személyimet a tengerparton, kiránduláskor, kiszálláson, a telefonomat a taxiban, a Ligetben, az osztályban, sőt fontos iratokat, egyszer pedig a városi öregek otthonában kellett beszélnem a hódokról, azt hiszem, előadást kellett volna tartanom, napokig gondosan jegyzeteltem, írtam, át- és átfogalmaztam az alapszöveget, nagyon meg voltam elégedve magammal, szokásaim dacára, a kóros kishitűségnek egyedüli birtokosa vagyok saját családomban történelmi távlatokig visszamenőleg, és valahol kicsúszott a fóliába bújtatott papírlap kötege, talán az autóbuszban vagy már az utcán, és senkinek sem tűnt fel, nem kiáltottak utánam, hé maga, elveszített egy kisebb csomagot, nem volt fontos senkinek, ott heverhet most is egy kanális mélyén, ahova berugdalta egy semmit sem sejtő suhanc, vagy valaki felszedte, és azon töri a fejét, milyen nyelven íródott, ugyanis nem a mi városunkból valót szemelt ki a véletlen, olyan egyént, aki nem ismeri a nálunk divatozó nyelveket, szóval úgy suttyogott el az előadás szövege, olyan egyedi és körmönfont módon fordított hátat nekem, hogy szökését nem észleltem, érzékeim nem figyelmeztettek, cserben hagytak, siettem, ostoba voltam, végül az öregek otthonában jöttem rá, hogy ott állok csupaszon, mintha valaki a strandon betört volna az öltözőmbe, és a ruháimmal elszelelt volna, ott állok gatyában, vizesen, ismeretlenül egy idegen ország idegen tengerpartján, nem mehetek haza, nincs pénzem, lakkártyám, kinek is szólnék, hogy ki vagyok fosztva, kedves öreg barátaim, ismeretlen nyugalmazott ezredesek, díjbeszedők és esztergályosversenyek valamikori díjazottjai, kedves lelkipásztorok és örök házinénik ház nélkül. így aztán fejből mondtam el az egészet, senki nem vett észre semmit, azt gondolhatták, hogy tanár létemre én ezt mindig így csinálom, akkor siker volt, de ma már tudom, hogy lebőgés. ma valahogyan másként mondják ezt a kudarcot, de most nem jut eszembe a jó szó, ebből a lebőgésből aztán könnyen következtethetsz a koromra és a korszakra, amelyben éltem és ahonnan hozom ezeket a szóbeli régészeti leleteket.
furcsa lehet, hogy nem mer feljönni, becsengetni. üzen, érted, üzen, a nagy üzenőfenomén, ma úgyis mindennek üzenete van, nem mondandója, célja, értelme, hanem üzenete. a szóbeliség kiválósága az ajtóm előtt álldogál, olyan földi halandó, akinek megbízatása van, akinek mindig vannak üzenetei a kor és az utókor számára. fontos üzenetek, amelyeket érdemes megfontolni, nem szabad könnyelműen elhajítani magunktól, lehet, hogy a sorsunk függ ettől, elkerülhetünk egy katasztrófát, megpillanthatjuk szűk résen át, de annál tisztábban a jövőnket, nyerhetünk a lottón, váratlan szerencse ér, örökölhetünk, jó, jó, de kitől, kiderül, hogy nem vagyunk azonosak önmagunkkal, egészen más génállomány fölött rendelkezünk, vagy rendelkezik az felettünk, mint az, amelyről a nagyapáink meséiből sejteni véltük, nem is kelet-európai gyökerekkel rendelkezünk, hanem dél-amerikai indián vér csörgedezik az ereinkben, és Catullus, Propertius és Tiberius alkották a második triumvirátust, Egyiptomban partra szálltak, és Kleopátrának megmondták, hogy rossz véged lesz, anyuskám, ne hülyéskedj azokkal a mérges kígyókkal és a rómaiakkal. a történelem menete és mai tudásunk a hódokról vagy hotdogokról alapjaiban rendül meg.
a bejárati üvegajtó előtt, kívül a hosszú beton kifutón, a kapu előtt egy nő sétált fel és alá. olyan ötven felé sétálhatott, háziasszonytípus. ebben ritkán tévedek, igaz, a hódokhoz és a rágcsálókhoz jobban értek, de ők rendszerint és rendkívüli esetekben sem hívatnak le, várnak reám a ház előtt. a laborban vannak, vagy természetes élőhelyükön bosszantják a polgári lakosságot. nem abból a fajtából, amelyről a férfiszabású ember ábrándozni szokott. ezt az ideáltípust leginkább a haspókok kívánhatják maguknak, ugyanis látszott rajta – honnan, ne kérdezd, nem tudom racionálisan megokolni –, korlátlan kényúr a konyhászati akadémián, az étkek hercegnője, fantasztikusan főz, van benne csín és báj, hajlam a varázslásra, tud újítani, és el tudja készíteni a tökéletes ráklevest akár bazsarózsaszirmokból is.
kinyitom a bejáratot, be akarom hívni, leültetni az előcsarnokban, ha már nem jöhet fel, de nem, siet, ahogyan sejtettem. egészen biztos, hogy máma nem sörözünk. a kávé kizárva. csak visszahoztam a személyijét, mondja. nem óhajt semmi mást. szó sem lehet a becsületes megtaláló jutalmazásáról. emberi kötelessége. a férje taxijában hagytam a tavaly nyáron. elnézést kér a késésért, de egy évig Floridában voltak a gyerekeknél, csak most tértek haza.
de ugye nem azért jöttek haza, hogy visszajuttassák nekem a személyit. hálásan köszönöm, tudja, én eddig ki sem mertem mozdulni iratok nélkül a házból. elkaphatnak, felkoncolhatnak ezekben a rendkívüli időkben. megmondták világosan a tévében.
elneveti magát. bullshit, mondja gyorsan, kapásból. marhaság, teszi hozzá a gyengébbek kedvéért. tényleg járhattak Floridában.